Manhattan, utoljára

Megint Eric Johnson. Az ember jár-kel menhetten utcáin, menhetten nagy és idegesítően csöndes olykor, persze ezutóbbi mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, de közben nem az, most is roppan be az ember dobhártyája, a mérhetetlen csendtől még jó hogy beszakad. Ki a Hudson-hoz, ha lehet, valami park is van a közelben, rábólintani a padra, mely a vízre néz, hogy na akkor ide szépen leülünk, elszívjuk a dugi dunhillünket, ez nem gépi szivar hehe. Teli hold lenne, ha nem pancsoltak volna bele az alkonyati égboltba, ha lehetne látni a ködtől bármit is. Várni, leülepszik talán ez a hétfő délután, addig jó kis ücsörgés a padon, de közben ez akár Genf is lehetne. Semmi nem változna, ha éppen Genfben lennénk, az ég világon semmi, de most Eric Johnson van, úgyhogy legyen csak szépen menhetten, abból nem lesz senkinek baja. Minden utad eddig a hadzonhoz vezetett, itt poroszkáltál hülye kisiskolás korodban, itt vertek össze, itt csókolóztál és keféltél először, ide hánytál először piától, ide ástad el kincseidet vese alakú műanyag uzsonnásdobozban. Mért nem akarod élvezni, szép, egyenes az út... Csillogna a víz antracitos tükre is. Ha látnád, de nem látod, mert a pad túl távol van, a korlát és a korlát kőágyazata is betakar. Még bénázol körbe féllábbal a díszgrániton, a nyakadba láthatatlan falevél hullik, ettől görcsbe rándul a gerinced lefelé egészen a tizenakárhanyadik csigolyádig. Most például jó volna, ha elkezdene pityeregni az eső, de persze nem teszi, neked nem adatik meg a nagyvárosi romantika sem, nem bonthasz esernyőt, nem fújhatsz cigarettafüstöt bele a ködbe, mintha újraformálnád magad benne, kátrány-önmagad. Jobbhíján felállsz és hazamész tévézni. Kezdődik a Without Trace, benne Antony LaPaigla, akinek nem adott az Isten ajkakat. Elkészül a mikrózott pizzád, beburkolózol a sütő-meleg nyomorba, mellkasodon ott a tányér. Kis emlékeid kolibrimadarai kiröppennek azért, a dohos szobából, ahonnan, ha egy kicsit a könyöködre támaszkodnál, a kanapéról pont látnád valahol messze a hadzont, ahol az imént tébláboltál. Buszokat látnál, meg felhőkarcolókat távolabb, egy jó nagy és sűrű világot. Tehát repülnek a kolibrimadarak, már vége a reklámnak, nyomod be a sajtospizzát, és közben valaki egy sörétessel leszedi az összes kolibrit, mint egy meleg, csipogó gomolyag, együtt lehullik a padra az összes, amelyiken az imént ültél, már nem fejti ki a testükből senki a kis ólomgolyókat. Hanem szépen belefeledkezel otthon valami nem túl szépbe, mire elválasztod a rosszul szeletelt pizzaháromszögeket egymástól, addig bénázol, amíg az egész az arcodra borul, a homlokodba harap a zsíros, forró sajt, és a kurva életbe, így anyázol most már.