En attendant Godot

Akárhányszor elmerengek, akárhányszor elmerülök a mekbuk akvárium-tisztaságú monitorában, és kicsit folyatni hagyom a szememet, ilyenkor belepréselődik az állam a tenyerembe, az államon a sörte meg a bőrbe. Mikor felocsúdok, a tenyerem olyan lesz, mint egy fincsi szezámmagos hamburger-zsömle negatívja, porózus és idegesítő, érkezik rá a fény valahonnan, a kis gombostűfejű árnyékbuborékok behúzódnak a kis jukacskákba. És pont ebben a pillanatban támad fel bennem a főzési ösztön.

Lemegyek a konyhába főzni. Vagy sütni, most mindegy, az én szótáramban a grillezés is főzésnek minősül. Elkezdek tésztát gyurni, lisztből, vízből, élesztőből és tojásból, és addig pancsolok ebben a nyúlós masszában, amíg tészta nem lesz belőle. Valljuk meg, a tészta hidratálja a kezet, és sokkal több haszna van, mint mondjuk agyagot lapátolni, ráadásul nem is tésztás¬-finom agyagot, hanem ezt a köves szart, amit nekem kellett, szóval én inkább csak meggyúrom a tésztát, mert zsömlét akarok főzni, olyan szezámmagosat, mint a bigmek. Persze vállalkozásom így is kudarcra van ítélve, olyan jó szezámmagos, mint például a tenyerem visszafelé, ez a zsömle nem lesz. A konyha, mint az emberiség ősi agorája, a communitas gyülekezési helyszíne megnyugtat. Pelgrim sparheltünk csillog-villog a maga idilljében, és szép is valóban, csakhogy nem működik, legalábbis úgy nem, hogy ne égetné le a szőrt még mindig a kezemről. Élvezem, ahogy mint egy asszonyállat, süröghetek és foroghatok, hogy majd ha ténylegesen megnő a hajam és vállig fog érni, akkor az majd csapkod a vállam körül, és én addig pörgök, amíg rám nem csavarodik a haj és meg nem fojt. A hűtőt a légkondi pótlásaként kinyitom, ügyet sem vetve a hőtan alaptörvényeire. És valóban, az első pillanatokban a nyakamra híg joghurtként rácsorog valami iszamos hideg, hónapos tejek aromája, közben kiveszem a laktózmenteset egy kis írlikőrös koktél kedvéért. A kenyérsütőgépbe behajigálom a zsömledarabokat, hogy hadd süljenek, én már leszarom. Tényleg leszarom, mert azért valljuk meg, a konyha is idegesítő az első öt perc után. A sörtenyomok a tenyeremről rég eltűntek, beállítom a kenyérsütőgépet háromszáz vattra, hogy szenvedjen csak a zsömlékkel órákig. Főleg, ha úgyis összesülnek egymás hegyén-hátán.

A kezem azonban hidratált az élesztőtől. Legalábbis zsíros. Az élesztő, az bizony olyan ízes, mint egy a nyaki hangszedő krémes hangja egy Nád Kovács Pál féle gitáron. Finom habos, omlós, tele kivehetetlen és mégis selymes foszlányokkal, mint a finom föl a tejben, vagy a pudingba engedett csokicsíkok. Ha már Paul Reed Smith gitárom nem lesz, legalább egy élesztőkockát ideteszek a megbukom elé és akkor ha majd nagyon kínoz a hiány, legfeljebb belemarkolok, papíron keresztül, szépen belemarkolok az élesztőkockába.

Az élet egyébként pont olyan kilátástalan most számomra mint a Logic Pro 8-ban a midihangsáv EVOC 20 TrackOscillator filter-modul kezelőpanelje. Az ember néz előre, megtekerget néhány potmétert és csak homályosan meri remélni, hogy az ilyen kis buzeráló mozdulatoknak lesz még némi relevanciájuk. Nem lesz, súgdosom magamnak, az istennek sem lesz. Lelki szemetesládának kiválóan alkalmas vagyok, ráadásul én szelektíven dolgozom fel a lelkihulladékot, utána komposztálok és végül újrahasznosítok. Ez most azt jelenti, hogy belém ugyan lehet szemetelni, de a sok búbánat valamilyen amorf kiszerelésben úgyis visszakerül az élet körforgásába – rajtam keresztül. Nem tehetek mást. A búbánat nem veszik el, csak újrahasznosul. És nem is tehetek mást, most látom csak be. Az ember betanul egykét finom receptet, mint például a zsömletésztáét, azokat sütögeti....

...én meg közben lerohantam, mert a zsömléim bizony apró, szenes félholddá sültek még háromszáz vatton is, a kenyérsütőgépben. Ismét egy tapasztalat: nem írunk blogot kenyérfőzés közben. Közrejátszott viszont az is, hogy a művész lédús önteltsége közepette hallgattam végig 35 perces, nyolc számos koncepció albumom első összeállított verzióját. Van még mit csiszolni rajta, zenialitásom mindenesetre már most átütő erejű. Ilyen műhelymunka közepette az ember nem nehezen égeti oda a zsömletésztát, még háromszáz vatton sem. Az igazat megvallva nem a saját zenéimet kellene hallgatnom, addig darálva őket a lejátszóban, amíg végleg meg nem barátkozok velük, amíg nem kanonizálódnak szépen, hogy közben észre sem veszem, és így hallgathatókká válnak.

Itt vagyok a netpincer.hu-n és a rossz hír az, hogy még legalább negyven perc van a piddzámig, úgyhogy addig nincs jobb dolgom, írnom kell, szántani a barázdákat a mekbuk akvárium tisztaságú monitorába, a soraim tehát szép hullámokat vetnek, és mint a színes bóják himbálóznak az ikonok az ég tengerében... vagy ez már az laktózmentes tejjel kevert írlikőr hatása? Még nem végeztem a születésnapi szállítmánnyal, és addig bizony fogva tart a pszichedélia is. De ott tartottam, hogy írni kell, amíg végleg ki nem szárad írói vénám, fel nem repedezik az alja és ki nem ásnak a hordalékból egy második világháborús vadászgépet. Ez senkinek nem lenne jó. Márpedig sikerült egy bő hónapot kihagynom blogolás terén, és bizony, ha nagyon kis böcsületes lennék, be kellene vallanom, hogy felőlem akár el is süllyedhetett volna az eddigi összes sorom a cyber-tengerben. Sőt, terveztem egy új blog megnyitását is, csak sok cécó lett volna az új url belinkelgetése, ráadásul ott sem írtam volna mást, mint amit most és mint amit eddig is, mert ez alatt a bő hónap alatt személyiségem csak még olyanabb lett, mint amilyen eddig volt. Úgyhogy ha valóban be tudnék robbanni egy újabb termékeny periódussal, akkor az önreflexív irónia-dózist már most meg tudom előlegezni - nem beszélve a tökéletesre csiszolt mondataimról és a gépelési hibákról, melyeket, mintegy grátisz szolgáltatásként tudom biztosítani.

Lassan gépelek mostanában úgyhogy már csak húsz percnyi nettó időt kell átizzadnom. Elkezdtem ropogtatni a szenes zsömlefélholdakat, hátha rákos leszek tőlük. Persze azért maradtak ép csücskök, azokat majszolgatni élmény. Mondjuk a szezámmagos álmomat lassan teljes egészében a múltnak engedem át, mert ez a múlt olyasmi, mint egy nagy legós zsák, tele van mindenféle színes építménnyel, tele a darabokra zúzódott vágyaimmal, a vonatos alkatrészek összekeveredtek már a középkori lovagi vár bástyatörmelékeivel és a postásbácsi a kis motorján dzsedi karddal pózol. Ahogy egyre jobban összerázódik, úgy kezdenek el lassan a benne lévő dolgok torzulni, hogy majd egy szép napon, mikor megoldom a zsák száját, egy nagyon beteg világ eseményei és szereplői kerüljenek elő. Nem ajánlom senkinek, hogy majd pont azon a napon fusson össze velem. Főleg saját magamnak nem ajánlom. Tehát lassan gépelgetek, a netpincer.hu visszaszámlálója rendületlenül pergeti a másodperceket széjjel, nem is érdemes kapkodni utánuk. Május elseje van, mindenki punnyad, még kész szerencse, hogy vannak humánus piddzasütő bácsik, akik ilyenkor is ott gyúrják az iltrénóban a kemence előtt a piddzatésztát, és ráteszik ügyesen a feltétet, alányúlnak lapáttal, becsúsztatják az öblös téglakemencébe, és amíg várnak az illatos ételre, megtörlik a lisztes mancsukkal a homlokukat és a kétdecis, üveges pepszikólából isznak egyet, ami persze majdnem kicsúszik az ujjaik közül, mert a liszt azért még ott van az ujjuk hegyén. És szépen melegedik az ajvár, a csípős paprika, a sonka, a sajt és a piddza közepén egy ínycsiklandó tükörtojás, melyet rendszerint sikerül szétbarmolni szállítás közben. De az ember nem akarhat mindent. Pláne nem tökéletes, mosolygós tükörtojásokat a piddzája közepébe. Ki az az állat, aki még a piddzájára is tojást tesz? Én nagyon szeretem, de csupán az előbb felsorolt összeállításban, merthogy még a piddzát is úgy hívják, hogy iltrénó, annyira specialitás.

Csak tíz perc, de én már egy negyedórája szívatom magam a mosolygó tükörtojásokkal. Ez már tényleg az írlikőr hatása. És miért kellett laktózmentes tejjel innom? Nap közepén? Május elseje van kéremszépen, de ezt is csak hallomásból tudom, mert egyébként régen elvesztettem az időérzékemet, csak azt érzem, hogy vége a második kamaszkoromnak, és hogy nagyon öreg vagyok már, és ezt akárhány embernek mondom el, mindig csak jó poénnak veszik, vagy fel sem fogják, ezutóbbi a gyakoribb, de senki nem érti, és pláne azok nem értik, akik még negyven évesen sincsenek a nagy letörés, a kapuzárási szindróma közelében hallótávolságon belül, hogy én ezt hogyan mondhatom, egyáltalán miért mondom, mert nem értik azt sem, ahogy én néhány röpke bólintással és fejrázással réges rég letudtam elég sok mindent, amik egyébként hosszútávon az élet savaborsát adták volna. Nem részletezem.

A piddza négy perc múlva itt lesz, csak sok idő eltelt mire az előbbi hosszú mondatomat összeraktam. A várakozás valóban egy újabb monumentális bejegyzéssé dagasztja ezt a mostanit. Ami késik nem múlik. A piddza most életem értelmét adja, mégpedig több hétre előrevetítve is. Ha nem lenne legalább a piddza, akkor egészen június végéig agyalhatnék valami máson. Mindez csak az egzakt dolgok iránti rajongásomat bizonyítja, ahogy képes vagyok egy piddzába belélni magam, és amikor egy piddzában benne vagyok, akkor másban már nem vagyok benne. Ez így van jól, ez így korrekt, addig sem ártok az embernek, majdnem azt írtam, hogy a légynek se, de azért egy legyet minden lelkiismeretfurdalás nélkül képes vagyok odabaszni ahol éppen van, és persze ha eltalálom, és vannak ilyen légyfoltok az íróasztalomon, és valahányszor megpillantom őket, zsongó melegség tölti el a lelkemet, hogy az a légy vagy szúnyog már nem fog engem megcsípni az életben, hogy velük már nem kell gondolnom többet, hanem koncentrálhatok például a piddzámra, mert már két perce itt kellene lennie, de persze nincs itt, miért is lenne, sok forradalmár lélek született alig tíz évvel korábban vagy később, minthogy egy rendes világmegmozdulást tudott volna felkonferálni, így az én életem jelenlegi fókuszpontját is újra kell kalibrálnom, mert az idő telik ám a piddza nincs itt. A netpincer.hu- n vigyorog egy hülye pincér, aki egyébként azt a tányért tartja a kezén, amelyikben a visszaszámláló óra ketyeg. Leütném legszívesebben. És véget ért a saját albumom, most ismét John Frusciantét hallgatok, a 2009es lemezét dicsértem már régebben is, de még mindig nem tudok betelni vele.

Ücsörgök még, zenét hallgatok, a várótermi hangulat fojtogat, mitöbb, meg is fullaszt. Még gyorsan belemarkolok az élesztőkockába. Megetetem a halakat az akváriumban. Utolsó korty koktél, utána punnyadás ezerrel.