Trial Of Caedmon

Vizsgázás van, bukásveszély, a hülyegyerek igába hajtja a fejét, Paul Van Dyk-ot hallgat, és azt hiszi közben, ez az egész elfelejthető, ezek a hetek, akár a sárga foltos alsógatyák még kimoshatóak lesznek valami csillámló mosóporral, hogy lehet majd kanonizálni, mint élményt, mint irói anyagot, hogy nem csak egy túlméretezett lyukazatú szitán pergett át, reménytelenül és feleslegesen, hogy jó keresztény módjára még el is lehet majd számolni vele, amikor a szadista szentek kérdezgetik, hogy ugyan, mit csináltál Te itt, 2009 májusa végén és júniusa elején, ugyan már, nem kell ezt titkolni, ugyan már, nem kell szégyellni, hogy esendő vagy, mint egy széttaposott cigicsikk, mert csak mi nem vagyunk esendőek, mi, a hibernált szentek, de te az vagy, még bennünk sem hiszel, nem hiszel a steril önreflexióban, nem hiszel abban, hogy mindez kimagyarázható lenne.
A városban mindenhol száll a nyárfa szösze, bele az orromba, a számba, a hajamba, a szemembe, a bölcsészlányok orrába, a szájukba, hajukba, szemükbe, bele a trefort kertes giroszba, amihez én még soha nem nyúltam és nem is fogok, száll itt óbudán, száll az astoriánál, száll mindenhol, azt remélem, talán valaki lehámozza majd rólam a rám tapadtakat, de nem, csak pelyhedzek hülyén a fehér izében. A hőség, mint egy hatalmas, átitatott tampon rátelepszik az agyamra és szivárog belőle valami nem jó dolog. Mint egy kiugrott kispap, oldal billent fejjel úgy teszek, mintha valami nagyon fontos elintéznivalóm lenne, mintha életek múlnának rajtam, közben ezt el is hiszem magamról, hogy múlik rajtam egy tőlem teljesen idegen élet, mely történetesen az enyém. Dől rólam a víz, fújtatok, mint egy kiolvasztott dinoszaurusz, a húrokon csúszkálnak az ujjaim, mintha csupa vajas lenne mindegyik. Az elemi hő kitör belőlem és visszaszivárog a pórusaimon, és az emberek inkább felállnak mellőlem a buszon, nehogy kigyulladjanak. Otthon az ember lerohan a pincébe és bezárkózik egy 2 perc erejéig a fagyasztóba, ott hűl a előpanírozott rántotthúsok és gyorsfagyasztott pizzák között, teljesen szétcseszi a fagyasztót, mert utána majd le kell engedni, de amíg kapargatjuk a jeget, addig is minden hűl, az entrópia nő, az ember alél, le, a spájz narancssárga padlójára, bele a jégtócsába, hogy mindezért megérte, úsznak el mellette a pizzák, naivan a sütőmeleg fantazmagóráikba burkolózva, pedig a hülyegyerek csak valami hideg csokis csókra vágyik, mielőtt belefagyna végleg az olvadó valóságba, mielőtt megdermedne a végső csodálkozásban, hogy milyen bonyolult egy jégkocka, milyen végzetesen kockázatos teljesen megállni, nem kilengeni többet.