Rövid elmélkedés a konvex nőkről

A szögletes testű nők és lányok minden ízükben az utódlétrehozás nemes feladatára vannak finomra hangolva. Teltség és humortalan feszesség jellemzi mindannyiukat, szögegyenes haj, csemperopogtató tűsarkú, felhangdús alt hang és nehézkes hangsúlyozás. A nyelvük is, gondolom én, azért marad mindig elöl a szájukban, mert nehéz, húsos, készen kell álljon, ha másra nem, a csókra. Az arcuk némileg szadomazo beütésű. A legkézenfekvőbb jellemvonásuk azonban, hogy zenét utoljára húsz éve hallgattak. A tizenhét évesek is. Nem szabad magad lejáratni előttük, mert sokszor reménytelenül okosak is egyben, rövidke pszichoanalízissel darabokra szedik az ártatlan költő-lelket. Táncolni nyilván nem táncolnak – és nem csak a zene hiánya miatt nem. Mert azért az alap döbögés, a magzatrúgdosásos ritmus megvan bennük, egy közepes tempójú house zenére simán ringatnák magukat. Csak annyira súlyosak, még a legkarcsúbbak is olyan vasbeton jellegűek, hogy kár lenne a padlózatért, kár lenne a szarrá alázott táncpartnerekért.
A minap találkoztam egy ilyen lánnyal, a mellkasom kis híján beroppant a súlytól, a komolyságtól és legfőképpen a szánalomtól, a szánakozástól ahogy benne a humorérzék teljes hiányát tapasztaltam. Nem mintha nem lett volna vonzó ez a csaj. De az ember elfárad a nehézkes lélegzéstől. Elfárad a termékenységi kultusztól és a fojtogató kötelességtudattól. Paradoxon ugyan, de az örökös naturalizmus bizony embertelen, zsigerekig személytelenítő. A nyelvemen volt, ott egyensúlyozott, de bizony a halálos trapézmutatvány közepette le is zuhant és meghalt a bárgyú kérdés, hogy akar-e a káefcében kajálni. Az mi? Jó, akkor megyünk haza mindketten, mindketten a saját otthonunkba, hogy final essay-t írjunk. Ja, hogy ő koleszos. Akkor hova sietsz, kiscsibe?
Ilyen vasbeton-kompozitot már régen tapasztaltam ilyen közelségben, mondhatnám: lélegzetvételnyi távolságban. Amikor félig lemaradva mögöttem hasogatta az E épület negyedik emeleti folyosójának padlócsempéit, már a halálfélelem kerülgetett, hogy beletapos az akhillesz inamba, hogy valami torz Z alakba fogok rándulni akkor, és hogy úgy maradok, betonná dermedt görcsben. Ilyesmi szerencsére nem történt. Ugyanabba a liftbe mindazonáltal nem szálltam vele.

Már a fél Shakespeare-életművet kiolvastam, akarom mondani, daráltam le egy szűk hét leforgása alatt. Hiába, halálosan untat. Halálosan untat egyrészt a nagy felhajtás Shakespeare körül. Elhiszem, hogy eredeti meg minden, de akkor is. Lehet, hogy a drámákhoz még fel kell nőni. Ezt már a magam részéről nem garantálhatom. Mindenesetre a komplít vörksz ov séjkszpíör fele abszolválva vagyon. A vízkereszten és a szentiván éji álmon kívül komédiát nemigen tartalmazott ez a fele. Készül a fájnöl esszém Othellóból. Egészségemre.

A kis élesztőkocka itt van még a leptopom mellett, kínjában az ember azt markolgassa. A szubjektív tragédia potenciálisan egy élesztőkockában is ott leledzik hát, csak szépen ki kell hámozni belőle. Ez egyben a tökélyre fejlesztett animizmus a részemről. Hogy oltárt emeljek a 6os hosszabítómnak, már csak idő kérdése. De ott tartottam, hogy élesztő kocka. Még szerencse, hogy az ember feltalálta az élesztőt, hogy mindent ilyen ízlésesen fel tud puffasztani, hogy nem a tömény tésztán kell rágódni, hanem van a kajában valami légies, valami nyomkodható és magát az élesztőt úgy nyersen még markolászni is lehet. Aki lemaradt róla, azért markolászom, mert a soha meg nem érkező PRS gitárom nyaki hangszedőjének pont olyan puha és zamatos-krémes hangja van, mint mondjuk egy élesztőkockának ha már jó ideje ki van véve a hűtőből. Írhattam volna pudingot, zselét, vajat, vajkrémet és még sok mást, de az élesztőkocka a legpraktikusabb. A PRS gitárom nyaki hangszedőjét még egy gibzon nyaki burstbucker-e sem tudja, hálistennek, überelni. Mér tudná? Azért, mert még mindig az ötvenes évek tekercselését alkalmazzák benne? Azért mert sikerült levédetni egy tökéletlen technológiát és rá egy ipart építeni? Nekem mindenesetre marad a friss élesztő. A keményítő ellenére nem is ragacsos tőle a kezem.

Képzelhetnénk, hogy a nyaki hangszedőt próbálom demonstrálni egy szögletes lánynak. Vagy igazából csak konvex. Egy konvex lány nem feltétlenül értékel egy dús hangszedőt. Pedig ha a hangszedő dusságát a kebléhez hasonlítanám... akkor meg egy pofont kapnék, mert azt nem én fogom szopizni hanem a gyerek. Taf lak, mondaná a köcsög angol miközben széttárja a karjait.

Sok mindenről pofáznék még, de most igen elfáradtam, és amikor gigantikusakat ásítok, akkor valami régi gyerekkori emlékképzet kapcsán letűnt köptetők ízét érzem a torkom mélyén. Valami levendula aromás izé csak meg van keseredve. Ez most akkor a fogkrém? Nem hiszem, nem hiszem hogy még sokáig kíváncsi lennék rá.
Egy utolsó Jean Michel Jarre, utána fekvés.