A Tett

Egy 6 oldalas, sűrűn szedett irodalom háziesszét kéne most gépelgetnem épp.

Helyette inkább a totális individuumba vetett hitem relevanciájával és a megtestesített főhős szerepével kísérletezgetek sterilizált laborkörülmények közepette, itt, Budapesten, május elején, a közelgő vizsgaidőszak nyugis posványvizében. Közben Shakespeare-t olvasok, lehetőleg a tragédiáit, és szépen jegyezgetem fel magamnak, hogyan és miként buktak el a különböző hérosz-modellek. Mindenféle lehetőséggel kísérletezgetek, mindenféle tantétellel és pszchikai algoritmussal, emberismeretem határvonalán állok most, az abszurdumba vezető vaskaput döngetem egy oroszlános kopogtatóval, pont olyannal, amit a netpincéren is mindig megírok a megjegyzés rovatba, hogyha jön a fess futárfiú, az istenszerelmére csak ne zúzza ripityára az ajtót vele, ne szakadozzon fel a csempe az előszobában, ahogy dördül az a kurva kopogtató, mert kívülről alig hallatszik belőle valami, de a lakásban mindenki szívrohamot kap. Minden eddigi tudásomat bevetem, hegeli vakmerőséggel fordulok a nagy kérdés felé: az ember önpusztító-e, az ember megtalálja-e az értelmét a kézenfekvő és profán levésben, vagy csupán a folyamatos ismeretlen, a kínos tökéletlenségek és a folyton felfeslő identitás az, amivel elszuszakolgat élete végéig? Vagy lehet teljesen lenni, „csak“ lenni, semmi másért, a teljes tökéletességben, humanitásban, önszeretetben? A tökéletes szabadsággal lehet-e bármit kezdeni? Nem mintha ezek a kérdések most jutottak volna az eszembe, a második kamaszkoromat jóval meghaladva – mondanom sem kell ez borzalmasan ciki volna.

A végső, végtelenségig sterilizált párlatot pedig szeretném leszűrni, kis fiolába gyűjteni és a végén persze belepumpálni valamelyik erembe a kezemen. Jelenleg az injekció előtt utolsó, felfüggesztett és pattanásig feszített pillanat küszöbén állok. Most fog eldőlni, hogy létezhet-e olyan totális ember, akit csak az individuum tölt ki és aki ennek ellenére nemes egyszerűséggel még túl is éli magát. Az egész emberiségre és minden eddigi erkölcsfilozófiai szokására mernék végső csapást, minden vallást megbolygatnék (na ez most tényleg milyen jé??), ha kiderülne, létezik az übermensch, aki nem tarol le másokat, aki nem felsőbbrendű a szó klasszikus értelmében, csupán képes tökéletesen egyedül is értelmet találni az életében, nem kell hozzá társ, társadalom, isten, múlt stb. Ha kiderül, hogy létezik ilyen, akkor az emberiség egyedfejlődésében is új fejezet nyílik. Nem azt akarom mondani, hogy így még pluszban boldognak is kellene lenni mellette. Nem kell. Mi a boldogság, kérdezhetné ugyanis a klisékkel dobálózó önjelölt szabadbölcsészhallgató mondjuk a Pázmány bétékáról. Annyi az elvárás csupán, hogy az ember minden pillanatában legyen tudatában saját, minden másba beleszaró szabadságának. Ez itt már rég nem egzisztencialista okoskodás, kéremszépen. A kulcsszavakra reflexből lecsapó álfilozófusok ne kommentálják ezt a bejegyzést ha lehet, a végén csak mindenkinek megfájdulna a feje.

Itt állok tehát, a kis injekció a végső igazsággal itt van a kezemben. Az önjelölt drogosok is kíméljenek. A mellékhatást sajnos nem tudom elképzelni. Robot leszek talán, a legrosszabb esetben isten. Esetleg az idő szűkül össze számomra, véletlenül kipottyan az algoritmusból a profán, és ami majd lezajlik nem lesz más, csupán egy középszerű, fércelt görög tragédia, amin majd mások fognak meghatódni és nem én, így persze az egész banalizálódik számomra, csak egy szaros show leszek. Az is elképzelhető, hogy a sarkaiból kiforgatott univerzum és isteni terv áll majd bosszút, mondjuk rögtön kinyír. Ha van egy kis humorérzéke, talán ámokfutást rendeztet velem, mégis kárt fogok tenni mindenkiben és így ezopuszi tanulság válik belőlem. Ha a gondviselésnek még több humorérzéke van, mindezt nem tanmeseként fogja fel, hanem egy klisédús epizódnak a nagy Plan-ben. Számtalan lehetőség kínálkozik tehát arra, hogy jól elszúrjam ezt az egészet. Ha azonban mégis hat a szérum, akkor én leszek a világ legfüggetlenebb, legkikezdhetetlenebb és egyben legérzéstelenítettebb embere. Az evolúció csúcsa is egyben, akit persze néhány kevésbé kifinomult és kulturált társadalom rég istenként is tisztelhetne, egyedül a mai katolikus bürokrata rendszert nem tudnám megdönteni, az iszlámoknak meg ott van egy több tonnás meteorit, amit tapperolnak.

Remélem hát, hogy minden Kedves Olvasómban pattanásig feszülnek az idegek, hogy a paraszimpatikus folyamatok egyszersmindenkorra leállnak mindenkiben. Ennyi lelki támogatásra azért még nekem is szükségem az ilyen sorsfordító pillanatokban. Attól félek, lehet, hogy nem is merem megtenni. Lesz-e utána például zene? Vagy kreativitás? Mert azért valljuk meg, ha visszafelé tekintve szemléljük elfuserált életünket, a lejárt idő bizony szépítve tálalja fel azt, úgy érezzük majd, hogy a bizonytalanság varratait mégis elég kényelmesen fonogattuk. Kivéve ha nagyon embertelenül bánt el velünk a világ. Ha mondjuk vak kiskutyaként halnánk meg, abból észre se vennénk semmit. Szóval az utónyári, megállapodott hangulat keveseknek adatik meg, de mondjuk lehet, hogy számomra nem pusztán lehetőségként lenne adott, hanem be is következne kőkeményen, iszogatván a bort a hűs pincében, nézni a naplementét, belehugyozni utoljára a Balatonba.

Valóban meggondolandó, ha most beinjekciózom magam, nem lesz többet művészet. Tény, hogy elég sok elfuserált művet csinálnék és a végén még lehetőleg rajtuk keseregnék. Hitelesebb tehát, és akkor ez legyen a végső konklúzió, ha tesztalanyként mégis csinálok valami eredetit. Hogy utána már ne fájjon, ha eredeti vagyok vagy hogy nem.

Pszichoanalitikusok is kíméljenek. Nem menekülök sem a gátlásaim, sem a nagybetűs Ismeretlen, sem az Ismeretlen következtében érzett paranoia élménye elől. Ez tiszta teszt, laborkísérlet, a csöppnyi ampullát masszírozgatom most, benn gomolyog az Élet Értelme. Az, hogy lehet-e értelem nélkül élni. Douglas Adams például egy jó író volt, és ő elintézhette azt, hogy amikor a főhősei a Galaxis Útikalauz stopposoknak sorozat valamelyik könyvében eljutnak a világ végére, ahol egy nagy hegyre felfelé menet meglátják majd az élet értelmét, azt olvassák csak, hogy „Sorry For The Inconvenience“, vagyis ez lenne a Teremtő utolsó megjegyzése az egészhez. Douglas Adams, isten nyugosztalja, bár szerintem agyonütne, ha ilyet mondanék neki, és persze ha élne még, megtehette azt, hogy ezzel elintézte az egészet. Ő írt, nem ítélkezett. Én csak mellékesen írok, nekem ítélkeznem kell. A második kamaszkor után az embernek édesmindegy. Az ilyen kísérletbe eddig az emberek szimplán csak belehaltak. Nem volt mögöttük kétezer évnyi kultúra, tény. Az is megfontolandó, hogy a mostani begyorsult világ első egynéhány szakaszában pont elhamarkodott lenne a kísérlet, főleg, ha már most látszik, hogy mennyi mindenben van még potencia. Mindazonáltal az ember nem változik. Csupán ez vigasztal, hogy most viszont változhatna.

A tű fényesen csillog. Lehet, hogy nem történik semmi, lehet, hogy az univerzum csak kicseszett velem, és amit befecskendezek, az víz, mert poén, hogy pont az éltető elemet nyomom be magamnak, hogy a sok absztrakció csupán az ősi képletig vitt el engem, hogy H2O. Hogy oldott oxigén, fúzió, alapelem, hogy ez az univerzum mégis csak zárt rendszer, hogy nem lehet függetlenül és büntetlenül lebegni benne, mert közeg kell, és hogy hova szarjon az ember. Bekaphatja a rakétaelv, az örökmozgó, a hőtani alaptörvény, bekaphatja mindenki, a végén az univerzum jót röhög majd, hogy hát az öntudatra ébredt intelligencia csak erre volt jó, pedig még mennyi minden rejlik az életben, hogy ennyire hülye legyen valaki, a világ legértelmetlenebb kérdésére keresi az antiválaszt, arra keresi a választ, hogy miért. Hogy valaki tizenkilencévesen még csak itt tart. Tényleg szánalmas.

Az univerzum, nem mellékesen szólva, még ezt az önreflexív vajúdást is eljátszatta velem. Eljátszatta velem azt is, hogy mégsem vagyok képes csak úgy beadni magamnak egy sok gonddal és odafigyeléssel kinyert szert, hanem ezt saját magamnak, mint egy elidegenített Másiknak, még el is kell magyaráznom. Nem beszélve a Kedves Olvasóról. Már innen elvesztettem az egészet. Ám mindez mégis csupán addig tart, ameddig teljesen független leszek, amikor már hülyén fogok vigyorogni a világba, élvezem az életet és nagyjából mindenbe beleszarok. Nem fog érdekeleni a dramaturgia, a stílus, a kérdések, az absztrakciók, a zsigerek, nem fog igazán érdekelni semmi, csak teszem a dolgomat, közben lehet, hogy ezzel segítek valakin, lehet, hogy mindenkinek csak ártok majd, és lesznek emberek, akik kötelességüknek tartják, hogy megmentsenek, lesznek, akik téríteni akarnak, lesznek, akik megaláznak, és lesznek feltörő, artikulálatlan anyai érzelmek, akik gondomat akarják majd viselni. Nem leszek bárgyú, az anyai érzéseket elfogadom, az engem megalázni próbálóknak megpróbálom szépen kitaposni a belét. Kívülről semmi nem látszik majd. Nem fog érdekelni, ha emberek születnek körülöttem, nem fog érdekelni, ha történetesen meghalnak. Nevetni fogok a jó poénokon, de visszaemlékezni nem fogok egyre se. Lesz humorérzékem, amikor éppen más dolgom nincsen. Fogom habzsolni az életet, ha módom lesz rá. Mindössze az ösztönök fognak a szememből szépen kifakulni, és mindenki érezni fogja a fogközeimből felszabaduló kriptaszagot. Meg ilyen költői sem leszek már. Szóval értjük.

Azt hiszem elég megható mindez eddig is, abbahagyjuk tehát a memoárkodást. És most... tettre fel.