To Be Or Not To Be (Fractured)

Az eredetiség végül is nem másból származik, csak az esendőségből, hogy igen sok ember aktívan képes nyerni magának abból a léthelyzetből, hogy problémái vannak szerény élete során. Hogy végül is sok odafigyeléssel mégis tudunk olvasni a repedések alig kibogozható térképéről, ahogy a törésvonalak futnak szilánkosan a semmibe, hogy az ember kezd veszíteni rezonáns tulajdonságaiból, míg szét nem mállik az egész kis cserépdarabokra, és a kis cserepeket újból össze nem lehet majd rakni fals mozaikként.

Az embernek, mint lassan kiderül, egyedül a bűnei hitelesek, azok a viccesek és a megmosolyogtatók, azokra lehet haragudni, rájuk gondolva lehet megbocsátani, azokat anyai érzésekkel felkarolni, a bűnökbe lehet távlatot és célt projektálni, az esendőségben hitelt találni. Nincs szükségünk tökéletes emberekre, és nem azért, mert rosszul esik a társaságukban lenni, miközben mi nem vagyunk tökéletesek. Egyszerűen idegesít, idegesít a némaság, az interakció teljes hiánya és a mű titokzatosság, ahogy a tökéletesnek tűnő emberek nem kérdeznek soha semmit, hogy a hiány teljességgel hiányzik az életükből. Mert teljesen kitöltik magukat, mint egy üregben felfújt lufi, belülről odatapadnak minden négyzetcentiméterre, tökéletesen felveszik saját világuk alakját míg végül eggyé nem válnak vele. Tartózkodjunk az ilyen emberektől, ne kössük velük össze az életünket, mert a párbeszédek imákká aljasulnak, és a termékeny viták helyett azt kapjuk, hogy egy totemoszlop körül táncolunk, mely nem felel a mi alázkodásunkra, csak mered tovább kitartott erekcióban. Keressük a szilánkos embereket, akik vigyáznak magukra és a világra, mert a mozdulataikban halkan úgyis mindig megcsördülnek a szilánkok, a szilánkos embereket az ilyen halk zenebonából lehet felismerni. Kerüljük viszont a néma szilánkosokat, mert ők sokszor a tökéleteseknél is veszélyesebbek, a nagyon dirib-darabosak már elfelejtették az Egész feszességét, elfelejtettek ívekben hajlani és nem megtörni közben. Számukra egy-egy kis perc az életben maga a világok-végéig-feslő-aranycsomagolásból-előkerülő méreg-bonbon, és ezeket eszik, a kis perceket és nem tudják, mikor ürül ki a doboz. Az ilyenekből alakul ki a primitív/konvenciózus tragikus hős, akik számára még egzakt Igazság is létezik, akik a célt rögvest el akarják érni vagy rögtön meg akarnak halni.

Ezek helyett keressük a moderáltan szilánkosakat, akiknek csupán egy-két, diszkréció által védett töréspontjuk van, akik nem csinálnak semmi rosszat, akik csakis az élet apró örömeiben hisznek mert nem merik elképzelni, hogy a világ urai is lehetnének. Az ilyen emberek potenciálisan akár tovább is repedhetnének, de nem repednek általában, hanem csak néha megzördülnek a jeges szélben, ez azonban bárkivel előfordulhat, mindez csak azt tanúsítja, hogy megvannak az egészséges törésvonalak, ahol a tektonikus lemezek még tudnak rendeződni az évek során. Az ilyen egészséges emberek nagyon változóak, attól függően, hogy hol és hogyan törtek össze, hogyan tenyereltek rájuk, hogy került szerelmes harapás közben a foguk közé fémpénz.

A tökéletes emberektől szabaduljunk meg mihamarabb, vegyünk helyettük egy asztali bronzbuddhát levélnehezéknek, és beszéljünk ezekhez a szobrocskákhoz inkább.