Decemberi áhítat

Mit kezdj az időddel. A háló közül mandarinok peregnek. Ujjbegyemen vékony réteg grafit van, de nem ellenőrzi senki az írásaimat. Kis melltartódat tedd a kezembe és ne gondolj vele többet. Most a bacon szaga terjed a teremben, kinyitják a szendvicsesládát. Nincs benne semmi. A terem teljesen üres. Nem onnan száll a bacon illata, hanem máshonnan, csak senki nem veszi már észre. Boldog vidék ez, mindenki integet, kis nyúlfejek röpködnek az almafa mellett, és megkerülik olykor-olykor az almafát. Visszahanyatlik errefelé minden város, a hirtelen hajóablakaival és a meggondolatlan zuhanással. Ne lépjünk egyet se hátra, hiszen a lift leparkolt emeletekkel lejjebb. Utálok vásárolni. A mászkálást utálom, merthogy ajándékot még csak-csak. A csizmán vedlik a bőr, vedlik a csat is olykor. Ez az alma. A tiltott gyümölcs, a romlott zöldség, az üszkös mekreggeli. Megint bacon, csavarodik. Az ujjlenyomatodra lehajtom a fejem, szerény tűnődéssel érdeklődök utánad. Nem vesznek ölbe, csak integetnek, letépik az embert az almafáról, hiába megmászná. Elmegyünk a boltba. Én beragadva a mélyhűtött mirelitáru közé, te inkább a fagyott borsót morzsolgatod kis, pucér vigyorral a szádon. Ez tüszős. Ez most az. Izzik a TDK lemez a gépben, az arcomon olvadt undor. És a park is kicsi, nem működik benne a műtó és a szökőkút. Valaki a nyakamat is kiszívta, és nem kapott levegőt. Kis billogok érnek a bokorban, onnan szedegetik le az emberek őket. Hamisíthatatlan a könyöklés, hamisíthatatlan az öl. Mindent elképzelsz, mindent elképzelsz még magadban, de nem tudod, mit kezdj az időddel.