Kis vonalzók hevernek egymáson és pihegnek ijedten

Odaértem a kis kereszteződéshez
és szemben a gyalogosok
felsorakoztak mint a káposzta
és fonnyadt leveleik lobogtak a
szélben.
Vasaltan lépkedni előre,
ropogni, mint a friss papír
és a hónaljnál jól kidörzsölődni.
Jössz velem szemben, a többi
járókelő jobbra és balra irányt
vált és mind elgörögnek mint a
nehéz káposztafejek. Ügyelek arra,
hogy a zebrán csak fehér
csíkba
lépjek.
Úgy haladunk el egymás
mellett, mint a kétdimenziós
perspektíva alakjai. Te mész
el mögöttem, és a sarki szénrajzos
tábláján a fejem egyenesen
a szoknyádba fúródik, de a
távolság közben mérhetetlen. Öntudatos
vagy akár egy palack, ami valamit
tartalmaz, ilyenkor mást meg
éppen nem, csak azt, amit
éppen.

Egy másik szénrajzon talán épp az
arcodba léptem.

Nem az a dolgom, hogy
megszólítsalak.
A szülők leküldtek, hogy
a szódásszifont váltsam vissza.
Megyek mögéd a sarki cébéába,
ez a dolgom.

Visszafelé jövet kortyonként lenyelem
a szódásszifonokat.
A kis acéltartálykák lecsúsznak,
mint a fémes madárfiókák.

Mert van, aki remél
nem lép a zebrán a csíkokról le
reméli, hogy nem diszkvalifikálják,
hogy ez így nem ér.




Az év utolsó napján ismét megpróbáltam egy szabályos ikozaédert szerkeszteni. El is értem, amit akartam, ahogy két perc után rám tört egy szégyellnivalóan agresszív önreflexiós gondolatiszap-tömeg.

Most lehetőleg lédús vagyok, akár egy kaktuszvirág. Szép és fogyasztható.

Meg össze kéne foglalnom az évet. Hát bizony szökőév volt. Enyhet adott, amennyire például egy 40 fokos júliusi napon a piritósra sült hátára az embernek a magasságos égből rácsorgó nektár-napolaj enyhet tud adni. Zsíros, mint a puding, lédús, pozsgás év. Annyi dolog fért csak belé, mint amennyi dolog egy gyerekolló torka közé beférhet.

Nincsen mit mondani, csak azt, hogy tabula rasa.


Egy évbúcsúztató videót szeretnék mellékelni még: