Vasárnapi agymenés (DAAATS III.)

Most olyan vagyok, mint egy felesleges subler, ami kiakadt. Én kiakadtam. Három hétnyi zene az ájpodomon és nem tudok vele mit kezdeni most. Mit kezd az ember a zsebében három hétnyi, 55 giga zenével?? Ráadásul még van három egész dvd a zenei könyvtáramból.

Mostanság bánt a beérkezett, felesleges pillanatok katolicizmusa. Kár az ilyen pillanatokért az ember életében, kár, hogy vannak. Kis nyelvemre pakolgatom az After Eight-eket, és utána behúzom a nyelvemet a számba, és a nyelvemen az After Eight mentolos krémje olvadozik, a nyelvemet pedig mindannyiszor behúzom, mint egy kis péklapátot, mert most After Eight van, hozta a Mikulás. Senki sem vágyhat túlságosan nyugodt pillanatokra. Senki sem pöffeszkedhet mű-rugalommal úgy, mint egy radír.

Opeth-et hallgatok, miután végre megnéztem a Watershed bónusz dvd-jének anyagát a közös jammelésekkel, miegymással. Be kell látnom, hogy lassan a világon mindenkinek PRS gitárja lesz, csak nekem nem. PRS-en játszik, naná, a Santana és az Al Di Meola, de most már az Opeth két gitárosa is, a Linkin Park két gitárosa is, a Cradle Of Filth gitárosa is, meg Johnny Hiland, sőt még maga Paul Reed Smith is. A latin rocktól kezdve a kőkemény skandináv death metálig valamennyien belátták már, hogy bizony sokoldalúság, elegancia és minőség szempontjából mindenkinek szüksége van egy PRS-re hálótársul. És lassan belátja majd minden olyan tradicionalista, a Fender-Gibson polaritás által meghatározott szánalmasan szegényes, rég leáldozott világban tévelygő gitáros is, hogy a téglanehéz-bézbolütőnyakú-túlárazott dzsibzon, valamint a szanaszéteső-szarnyakkonstrukciós-unalmaskinézetű fender közül egyik sem kínál adekvát alternatívát. Habár nem is tudom, miért szaladt ez ki belőlem... Egy LP Studio-t vagy egy Lite Ash-t simán elfogadnék.

Mindenesetre vasárnap este van, de lehetne csütörtök reggel is, vagy szombat dél, vagy alkonyat, vagy akármi, tele vannak sorjával a percek, és tele böfögős katolicizmussal. A mekbuk azt írja ki, hogy csardzsd. Egész nap tápon volt, mondjuk. Minden fel van töltve, minden tele van, minden jóllakott, lehetne holnap reggel is, vagy tegnap délután, annyira mindegy, én meg még csardzsingolok nagyban, húgykővel az agyban. Kehem-kehem.

Közlök még egy kis szeletkét a DAAATS-ból. Úgy tűnik, ez a projekt is meghaladja minden erőmet. Az ujjaim görcsben.

Your first encounter with brutal freedom itself is among the most rare moments of your life. I know that was needless to say, however, such events do not occur to anybody. I mean, sponsored by a tomato retailer in Denmark you could not really feel yourself serious in any ways – and so even one’s dreams that were rocked constantly in the caverns of the self throughout the years or one’s poignant little wishes become pointless, they become an issue of utter bullshiting about the ego. But there stood a mighty creature that knew nothing about tomato retailers. I did not have a clue about them either. The antlers were pointing upwards, pointing into the world of hazy dimensions, from where the snow was falling and where I was heading to myself. The snow was falling that afternoon like the broken shards of a disembowelled ice princess – I mean, it wasn’t pleasant after all. Then the creature shook its head, sniffed some of the ice cold air, tilted its antlers backwards and took of with a peaceful stroll. It disappeared before it occurred to me that I could have followed it into more mysteries of the wild. To explore, to explore. I did not, however, break this paralyzed awe that filled me with excitement, filled me so much that there wasn’t even any space left for the air in my lungs. I had to cough hard and pound heavily to recover and suddenly I started to recognise my elemental fear too, my disgust of bulkiness, of heaviness, my hatred of statue-like figures. I could not resist to admire the beast, but my self-esteem too had evaporated in the same second. I do not feel like strolling elegantly anymore or to behave like a gentleman, or even to speak clearly or write professionally balanced sentences. When I suddenly realised that no iron heels of mine could leave the traces of my strolling on the ground anymore, I felt like flying, like evaporating once and for all from the ground, to collide with my childish dreams and nightmares, to get swallowed by the winter dawn on the ramp every morning, to be tossed by unmerciful air, to live without any certainty or self-respect.