Februári nekrológ

Kint hátborzongató módon esik a hó, könyörtelenül, az emberre erőltetett irgalom néma hümmögéseivel, a kéretlen szelídség kegyetlen korházpléd csattogásával, és most az emberek ebben a havazós országban mind azt érzik talán, hogy mint a habkőpozdorjás szoborhónaljakba, be van szorítva a fejük valahova, lehetőleg mindörökre.

3 napja sweeppicking és legato, mindkét kezemen izzik a fájdalomtól minden második ujjbegyem. Nem jó érzés, nem azért mondom. De most legalább a tudatosult bennem megint, hogy lehet itt fejlődni, és hogy én most éppen ezt csinálom.

Unalmas órák és unalmas beszélgetések a kampuszon. Jobbhíján eljátszom a szociális pingpongozót, ahogy lezavarok olykor-olykor egy műismerkedést, egy műjópofizást, és a visszakapott szervát mintegy autarch módon saját magamnak leütöm, és elkezdek ilyenkor magammal ismerkedni, hogy most van-e kedved kajálni egyet velem, hát persze, menjünk, a káefcét azt szereted, mi az hogy!, jé, micsoda véletlen, mert hogy én is szoktam ott enni, akkor induljunk. És ilyenkor meghívom magamat egy randifélére. Sőt, még az ételek árát is én állom. Ilyenkor mindig két menüt veszek, és ha valamelyiket nem tudom megenni, mert hiszen csak udvariasságból mentem el kajálni, meg ismerkedésből, akkor megeszem a maradékot saját magam helyett. Mindig magam elé engedem magam, valahányszor ki- vagy belépek valahova. Mindig elterelem magamról a beszélgetést, mert tudom, hogy abból hosszú monológ lesz csupán, és abban nincs köszönet. Lassan egy edzett beszélgetőpartner válik belőlem, és ebből én csak tiszta hasznot húzok úgyis.
És egyre cizelláltabb derűvel tekintet a holnapok felé. Most már nem egyetlen tagolatlan fénysugár fröcsög az arcomra, hanem kezdem elkülöníteni az egyes fénypászmákat, melyek, mint lassan rájuk is fény derül, irányítva vannak. Amikor egy újabb nap elé nézek, például a reggeli keléskor, már nem csupán meghatározhatatlan zsongás árad szét bennem, hogy milyen jó is lesz nekem az egyetemen, hanem most már tudom, hogy ennek a zsongásnak egyik oka és motorja például a tipográfia előadás vagy egy spanyol szeminárium. Tipográfián a könyv gerincére, mint egy eddig számomra ismeretlen fenoménra adódik alkalmam rácsodálkozni, spanyolon az ismételten 70 éves behaviorista alapokon nyugvó pedagógia tétetik közszemlére. Lassan jegyzetelnem is kéne, mert talán nem sok felsőoktatási intézményben adódik ilyesmi. Amikor a középiskola második osztálya keveredik a tanulókban még éppen csírázó egzisztenciára irányuló terrorral - és közben az eltés spanyolszak nívójának szintentartásáért végzett közös szocmunka során sűrűsödő akolmelegben még élvezzük is mindezt.
Hétköznapok, szagok, huzat, város, zene, monotonitás, artikulálatlan idő. Gyámoltalan reggelek, felszentelt profanitás. A békében hagyva levés misztériuma, a nagy egzisztencialista önmegvalósítás küzdőtere, véres homokkal az alján. Latinul csak aréna. Arena sanguinum. Azt gondolom, hogy az alkotásnak van jövője, azt gondolom, hogy talán a profán szerénységre nevel, és végül azt gondolom, hogy prűd művészlelkem még meg is tisztulhat. Talán így is van. Talán elfogadom, hogy egy nagy konvenciórendszerből ha ellesem a motívumokat, talán mint egy kulccsal a magam némaságát is meg tudom majd nyitni. Nem hiába blues riffek, nem hiába flamenkó és bolgár tánc, ahol mindenki ugyanarról beszél, mindenki ugyanazt akarja, és végre meg is értik egymást. A bluesban, a bolgár táncban és a flamenkóban meg a népdalokban. Arikulálatlan, de valahogy selymesen simuló, lehet, hogy tényleg megértjük egymást. A nyers gesztusokkal, meg ilyesmi.

Ettől függetlenül az emberek nem beszélnek egymáshoz. Mindenkit megvisel a csúf február. Igazán sajnálom azt a néhány százmillió embert, aki az egyenlítőtől északra kontinentális éghajlaton a mérsékelt övezetben pont februárba trafált bele születését illetően. Igazán szar lehet. Sajnálom a novemberieket is. Ugyanolyan szar lehet. Vagy inkább jó, hogy pont az évközi nagy semmi idején tudnak valamit ünnepelni legalább. Ettől függetlenül a február nem akar a végére jutni annak az értelmetlen mondatnak, amit lassan három hete kezdett el fonogatni, amit azóta próbál magyarázni, kis görcsös gesztikulációkkal, és a hályogos pillantásával még meg is győzne, hogy hallgassam tovább, mert lesz értelme azért, de csak nem akar a végére jutni, csupa erezet a homloka, az áttetsző bőr alatt kis rajzolatokban ott körvonalazódik a szánandó élet.

Most Brother Firetribe-ot hallgatok, a Nightwish gitárosának haverjai által összepakolt sideprojectet. Az az album címe, hogy Heart Full Of Fire. Kis bugyogással rotyog az album összes számában a híg zselé és a cukormáz. 12 számból tizenkét szám szintetizátorral és powerchord ritmusgitárral kezdődik, 12 számból tizenkét szám tartalmaz egy pontosan 30 másodperces szólót. Most ehhez van hangulatom, most éppen ezt hallgatom.