Kis beszámoló egy kicsi napról

Miután az ember belegondol a súlyos ténybe: mindenki koncertet ad, vagy koncertet hallgat, vagy szervez, vagy emlékszik vissza rá, vagy tervezgeti, vagy elnapolja, vagy lemondja és ezért búslakodik, vagy naptárába bejegyez, vagy félbeszakít, vagy éppen elkezd, csak ő nem, akkor mély letargiába esik. Mit esik, zuhan!
Klaipédából, ahonnan most hazatértem, úgyszintén nincsenek koncertek. Az emberek vonulnak az utcán, akár a tank, és félrelöknek az útból. Aki nem tankként masírozik, az éppen inog, vagy lötyög, vagy kóvájog, és ráng az arca, mint a megszilárdult puding, ficánkol, mint a klaipédai halászok kezében a hal. Nem szép látvány, mondanom sem kell. Sóhajként szökik elő ajkaik közül a nyál. Az erazmuszi fiatalok hiába próbálják Litvániában megváltani a világot, ha egyszerűen nem megy. Ha egyszerűen egy fűtetlen, vaságyas szobában ez nem fog sikerülni, és ahol a kolesztól mérve 5 km-es körzetben nincsen használható wifi-zóna se.

Ki vannak csorbulva a pengetőim. Elszakadt megint egy E húr, lecseréltem dáddárióra, és két óra alatt teljesen beszürkült. Néhány délután kérdése csak, hogy végre a rozsda is kiütközzön rajta. De a gitárom ma elég lomha volt. Mikor egy kis pihi után beléptem újra a szobámba, egyszerűen nem láttam sehol. Márpedig a szobám egy eléggé konvex alapterületű valami, a hangszert kivinni pedig nem vittem ki. Elkezdtem követni a toneportból kivezető kábelt, mert még azt sem húztam ki. Bevezetett a takaróm alá, az ágyba. És valóban, teljesen betakarózva ott pihegett szegény, rimánkodva és fakón csillogón, hogy ha lehet, kíméljem meg. Visszatettem az állványába és megkíméltem.