A reszelés és Mark Tremonti

Rendületlen szorgalommal reszelem pengető-arzenálomat. Először dörzspapírral vezetgetem a pengető két szélét, melyek majd egy új hegyben érnek össze. Nem szabad túl meredeken közelíteniük egymás felé, mert úgy a pengetés feleslegesen nehézzé válik, a szögben döntött pengető pedig nem tud agilisan a húrra feküdni. Nincs rosszabb, mint egy tompa pengető. A dörzspapíron vastagon halmozódik fel a rózsaszín műanyag por. Utána kis körömreszelővel farigcsálom a sorjákat és élesítem a széleket. A PlanetWaves-es pengetőm forgácsának finom mentol szaga van. Ezt a pengetőt csak tiszteletből hegyeztem ki, mert egyébként utálom. Boldogan inhalálom a minden valószínűség szerint rákkeltő műanyag port. Finom ám nagyon. Igen, emlékeztet az eukaliptusz illatára az átitatott zsebkendőkről, még a régi megfázós otthonmaradásokról, mert nem kellett téli délelőttökön az iskolába menni. Pengetőim most újból élesek és a pengetési sebességemet eme fifikával újabb jelentős ugrással megnöveltem. Elkezdtem reszelni egy ötforintost is, de az persze nagyobb meló, nagyobb meló mint gondoltam volna. De én csak szorgalmasan reszelgetek, nincs más dolgom, államilag támogatott vagyok. Húsz perc után már köhögök a rézportól és sikerült kb 1.5 millimétert lefaragnom az ötforintos egyik oldalából. Mármint annál a résznél, ahol reményeim szerint majd lesz a pengető egyik elkeskenyedése a hegy irányába. Zajos foglalkozás, kopik dörzspapírom is. Ezzel nem lesz körömreszelőzés. Persze ezutóbbi a körmömre is ráférne, mert mint kiderült, a 1.5 milliméter a nagy reszelési hévben nemcsak a pénzérméről kopott le. Én összeszorítom a fogamat és reszelek. Ha más dolga nincs, akkor reszeljen csak az ember. Remeg bele a rossz asztal. Közben az ember elgondolkozik, hogy bár a Brian May is pénzzel penget, azért a régi angol sixpence-es mégiscsak hatszögletű volt még annó. Nem úgy az ötforintos. Odaadhatnám egy koldusnak, vagy bedobhatnám a mekdonáldz pénztárainál egy jótékonykodós műanyagházikóperselybe. Ám az is megfontolandó, hogy az év jelenlegi szakaszában Magyarországon kevés ember reszel ötforintosokat. Ráadásul dörzspapíron, pedig lemehetne a pincébe egy rendes reszelőért, csak lusta hozzá. Szóval ezzel valami önállót alkotok, és úgy érzem, a délután lassan finom értelmet nyer és éles perspektívát, melyet még a németalföldi barokk enteriőr festészet is megirigyelhetne a pepitás konyhakövezeteivel. Például Van Eyck. Itt most a Jan-ra gondolok, nem a Hubertra. Vagy ő nem is festett még konyhát? Kár. Jó kis padlók voltak azok és kezd visszatérni a pepita az ikeában is. Ez jó jel. Mindez ugyan kósza gondolatként megfordul a fejemben, én azért csak koncentrálok a reszelésre. Meditatív. Elképzelem a régi gyémántcsiszolókat, csakhogy róluk már írtam. Mindenkinek ajánlom egyébként, hogy reszeljen. Nem lehet elkapkodni, szép lassan gravitálsz a végcél felé, közben az anyagot dekomponálod. Az összes kellék csak egy dörzspapír és egy ötforintos. Lehet négyzetesre is reszelni, nem kell mindenáron pengetőt csinálni belőle. Napi húsz perc reszelés csodákat tehet. Az emberre nem foghatják rá azt sem, hogy a semmittevéssel az idejét pazarolja, hiszen dolgosan reszel, vagyis nem meditál konkrétan, vagy jógázik vagy ilyesmi. Figyel a finom mozdulatokra, a kérlelhetetlen monotonitás erejére, a megalázott anyag visszapergésére, a közeledő végeredményre, a csillogó rézforgácsra. Az ember ráadásul a pénz hatalmán is jókat elmélkedhet. Megérti belőle a virtuális haszon mibenlétének abszurditását és elkezdi például tragikus, személyes élményként felfogni a gazdasági válságot. Ha többszáz millió dollárt kéne lereszelnie ötforintosokban, lehet, hogy azt kétszer is meggondolná. Csibész módon még a magyar államkincstárat is szabotálja. De a reszelés, mint élmény, pótolhatatlan. Egy szorgos nemzedék is felcseperedhet, mely szabadideje egy részét reszeléssel töltötte. Olyan konvenció alakulhat ki ebből, mely akár sorsdöntő lehet a történelemre nézve is: az amerikai tiszt keze megremeg a rakéta kilövő gomb felett, mert tudja, hogy abban a bizonyos órában talán éppen reszelnek az emberek az ellenséges területen. Hadseregek teszik le a fegyvert egymás előtt, mert a nyakakban ott lóg a reszelt ötforintos-füzér a dögcédula helyett. Valentinnapra mindenki reszelne valami kis ékszert vagy emléktárgyat a kedvesének. Ötforintosokból. A dohányzó helyiségek helyett reszelőműhelyek nyílnának, az ember tüdejében kicsapódna a csillogó rézpor. Mint a felesleges szócséplés az időjárásról, úgy a reszelési élményről is meghonosodhatna egy-két beszélgetést indító szófordulat, klisé! Képzeld, a minap véletlenül lereszeltem a körmömet.... jé, ezzel én is így voltam nemrég... ugye milyen rossz, nem... hát ja, de azért az ember elkészül az újabb reszelményével. Mindenki önfeledten reszelne. Én is reszelnék még több pengetőt és nem szégyellném magam érte.

Reszelés közben ezek mellett Mark Tremonti-ra gondoltam, hogy vajon most éppen mit csinálhat, miközben én reszelek. Az Alter Bridge gitárosa egy jófej rokker gyerek, aki kivételesen ért a hangszerhez, amin játszik, dögös, mégis friss hangású rock-szólókat ír, jó kis csuklómelegítői vannak, és félcentis hajjal is tud headbangelni! Nem beszélve arról, hogy miután belátta, hogy egy Gibson Les Paul folyton elhangolódik, kényelmetlen, nehéz, suta és pattogzik ki a fogólapról a bund, rátért a Paul Reed Smith Singlecutra, és a saját signature gitárjára. Az Astoriai koncertjükön ő és az Alter Bridge énekese összesen 7 különböző típusú PRS gitárt villantott fel a színpadon. Szóval van ennek a Tremonti gyereknek ízlése. Azon kívül, az intro riffjeiből csak tanulhatok, és a refrén akkordjátékából is, mert az a típusú feszültséggel teli disszonancia, mely ugyanakkor még mindig fülbemászó: szóval az ilyen csak tanulandó. Reszelés közben eszembe jutott hát, hogy Mark Tremonti talán intelligensebben is el tudná tölteni az idejét, mintsem hogy pénzérméket reszeljen és a világmegváltáson gondolkodjék. De az is lehet, hogy a reszelést mint aktust ő sem vetné meg. Sőt, bíztatna is, hogy ez tényleg jó ötlet, reszeljek csak tovább. Ő addig kiad egy újabb Alter Bridge albumot. Mindenki jól jár. Én nem rondítok bele a gitártörténelembe, ő meg békében tud engem, hogy reszelek. A hiteles ember végül önmagára talál: jámbor emberek ostyákkal hadonásznak a liturgia reflektorfényeiben, vannak, akik csak magyaráznak, vannak, akik mindezt hallgatják, én reszelek, Mark Tremonti gitározik, a világ halad előre, nem borítunk fel semmi, a hippikorszak hálistennek véget ért. Ha majd mindenki eljut a reszelés csöndes eksztázisáig, talán akkor, akkor majd, igen, a tökéletesen felesleges automatizmus szintjén végre rádöbbenünk egy végső igazságra. Ez az igazság pedig, melynek homályos sejtése is százszázalékos önbizalommal tölti el az embert, képes lesz arra, hogy végső soron mindenkit rávegyen, és csöndes, infantilis kötelességhitre neveljen, és hogy így mindenki nyugodt szívvel tovább reszel majd.