3 város

Kilkenny

A hétvégi alkoholtilalom kellős közepén a kenyeres zacskóban kicsempészett Kilkenny-s sörösdobozokon kívül sok mindenre emlékezhetnél. Most a városból kivezető út szélén ülsz, a helységtábla tövében, magas, ropogós fűben, kis hétköznapi gondokkal a szíved mélyén. Bámulod magad előtt a domboldalból kimeredő bazaltorgonákat és örülsz, hogy Dublinból közben elszabadulhattál. Az ég nagyon nagy, nem megragadható, és ahogy az alacsonyházas, lapos Kilkenny-ből kihajtanak az emberek az országútra és a műszerfal fölé behajolva felnéznek az égre, tekintetük úgy nyelődik el a távolságban mint puha madárhúsban a sörét. Itt kevés a birka a hegyoldalban, nem úgy mint Devon sövénykerítéses parcelláin. Az írek legalább mentesek attól a jellegzetesen brit juh-komplexustól, melynek hatásaként még a legelterjedtebb mesekönyvekben és gyerekműsorokban is úgy ábrázolják az alvó/álmodó szereplőt, hogy a léckerítéseken átugráló barikákat számolja. Mögötted egyébként apró temető kőkerítése húzódik, annyira alacsony, hogy ülve átlátsz a párkánya felett, és így gyönyörködni tudsz a jellegzetes kelta keresztekben. Dülöngélnek jobbra-balra a szelíd fejfák, te is ilyen keltakereszteset akarnál, ha odahaza nem számítana giccsnek. Elmondhatatlanul éhes vagy, ahogy ott ülsz, a szendvics elfogyott és egész Írországban nincs káefcé. Észak-Írországból is csak két emlék adatik meg: a borongós tengerpart és ahogy a mutáló Jeremy kiszolgál a mekdonáldzban, de nálad nincs font. Egyébként meg, ahogy ott ülsz Kilkenny határában, hirtelen elfelejtesz lélegezni, mert magad körül érzed az óceánt, a kibaszott nagy víztömeget, amin áthatolni nem, amibe csak beleőrülni tudsz. Hirtelen mindennek teaszaga lesz, mintha a Twinings írkrémes teapozdorjája sodródna apró szemcsékkel a levegőben. Cranberries-t hallgatsz, Corrs-t és mindenféle folkzenét. Azt hiszed, ettől autentikus maradsz. Hallod ahogy az óriások a bazaltlépcsőkön trappolnak, elhaladnak a kopár-és-mégis-lédús domboldalon, letapossák a keltakereszteket, gyapjas péppé lapítják a birkákat, beomlik mögöttük Kilkenny kis favázas sörfőzdéje is, és kitapossák az óriások a szuszt a zsályából és az ébredező kakukkfűből is a mezőkön, még a bazalthengerek is morzsolódnak a lépteik alatt, te pedig csodálkozol közben, hogy van ilyen is, ilyen áhítatos pusztítás, ilyen keresetlen, abszurd tragédia. Közben rájössz, hogy téged nem lehet úgysem komolyan venni, kár az ilyen meghatározó víziókért is, mint amiben most van részed, kár lenne érted keltakeresztet faragni, kár a giccses elvágyódásodért is.

Cadiz

Néha elképzeled, hogy ismét Cadizban vagy, hogy ülsz a Bar El Pilar teraszán, ahol légiesek, de a kovácsoltvas szerkezetük miatt súlyosak is az asztalok és a székek, az asztalok fedlapján pedig mindenhol színes kavicsokból mozaikszerűen egy dombon álló őzbak van kirakva. Az őz szarvai között betegesen narancssárga színű nap világít, ezt valami festékes homokkővel oldották meg. Az ember ilyenkor csak inná az Alhambra-sörét, de te nem iszol semmit, ki vagy tikkadva, elfogyott minden zsebpénz-euród. Felnézel az égre, kevés a viszonyítási pont, hólyagos a hőtől a levegő, kicsi levegőket veszel és ellenállsz a kísértésnek, hogy a hatvanfokos macskakövekre heveredj hassal – azt a hőt már úgysem éreznéd. Belapátolod a legeslegutolsó fagyikelyhedet, bámulod a királyi vár tőled alig pár méterre húzódó mellvédje mögött a gigantikus kaktuszokat. Barbár szerelmesek vésték bele a nevüket, a csenevész olajfák vékony törzse helyett a vastag, pozsgás kaktuszlevelekbe. Hümmögsz, hogy jé, van ilyen is, nem gondoltad volna, van ilyen kegyetlen találékonyság, de talán nem félreértés arra következtetned, hogy a kaktuszlevél keserű leve pont a kezdeti, formázhatatlan szenvedély mellékíze is egyben. Erre a szerelmesek azért ráéreznek. Újonnan vásárolt szalmakalapoddal takarod el a napot, közben a mozaikköves asztallaphoz sem mersz hozzáérni már. Megint túl nehéz vagy, megint engedned kéne a körülötted zuhogó, meleg levegőnek, hogy mint egy lufi szépen magával sodorjon. Keresztben ível egy építkezési daru karja, abba, ha szerencséd van, fölfelé szálltodban még beleakadhatnál. Ha jön az éjszaka, akkor talán újból lehűlsz és szépen a sima romantika hőfokára mérséklődsz, azzal már lehet a kínos spanyol éjszakában kezdeni valamit.

Óbuda

Kilépsz a ház elé, ráállsz a díszkőre, elnézel a Mátráig, aztán közelebbre fókuszálsz és meglátod Gödöllőt. Fúj az érett téli szél, arcodba csap egy csomó fanyar tűlevelet. Te mégsem a gyanta illatát érzed eközben, hanem azt, ahogy gőzölögve bólogatnak tőled jobbra és balra a kannabisz-szagú fák. Józan vagy, mint még soha, a csípős illatú tuják finom tűhegyekké orsózzák a figyelmedet. Igen, most indult el a 237-es a jablonka úti végállomásáról, és hallani, ahogy a kétméteres mészkőbékák tőled alig 300 méterre szétugrálják a nyers pázsitot. Döng a súlyuktól a hegyoldal, de az óbudai hőerőmű kéménye közben sziklaszilárdan áll. Egyébként nem flesselsz, inkább azon kezdesz gondolkodni, ki lehetett az a beteg ember, aki valóban képes volt egy kis elkerített részén a domboldalnak irdatlan varangyosbéka-alakú grilltűzhelyeket készíteni. Közben az égboltról húsz paplanernyős hullik alá egyszerre, mint egy marék konfetti, és most te is szeretnél legalább ilyen könnyű lenni, az önvédelemtől belédinjekciózott fegyelem helyett legalább ennyire zuhanós.