Oldschool

A napjaim most nagyon bután telnek, elsétálnak szépen az orrom előtt, és kicsit hülyén vigyorogva megfordulnak utánam elhaladtukban, kásás a pillantásuk, mintha pont én kuporognék egy kirakatüveg mögött, kúsznak ragadósan mint légy a vajban és kellemetlen megkönnyebbüléssel megadják magukat valami krémes rossznak.

Egész nap Jordan Rudess-t hallgatok, most is inkább a Notes on a Dream-et. Azért szép volt Jordantől, hogy így feldolgozott pár régi DT számot egy szál zongorán, ez kedves tőle, motyogom magamban. Félek, hogy a sok progresszív metálkodás után újból visszatérek a gregorián kórusműveimhez, és félek, hogy egy idő után annyira oldschool leszek már, hogy a kis bakelitlejátszóm fölött kuporogva fogok kikötni. Hogy ott fogom szenesedésig játszani azt a három albumot, amit tényleg csak LP-ről szeretek hallgatni, a Pink Floyd-tól a Dark Side of The Moon-t, a Dire Straits-től az On Every Street-et és Gouldtól a Goldberg Variations-t. Nem lenne jó ennyire megkapaszkodni életem eddig eltelt két évtizedének több évezredes hagyományaiba. Előttem még térből van túl sok, ezt a teret kéne szépen engedelmesen befutni, leszegett fejjel, koncentrálva a salak ütemes morzsolódására a lábam alatt. Egyelőre még csak a táv mérhető, az idő nem, az idő vagy túl gyorsan telik, vagy megáll. Nem szabad oldschoolnak maradni, kevesebb post-rockot kell hallgatni, sűrűbben váltani dezodormárkát, többet használni a dúr skálát, és frekventáltabban venni magad szégyenkezve észre, ha túlságosan elmerültél a látvány vagy a zene szédületében.

A szüleim közben feleséget kezdtek nekem keresni. Szurkoljunk nekik, hogy törekvéseiket a végén mégis koronázza siker.