Ennek most nem adnék címet

Amikor izgulok, egyrészt jéghideggé hűlnek az ujjaim és szinte teljesen elgémberedik a kezem, másrészt véresre rágom a számat belülről, és ilyenkor általában egy komplett felső szaruréteget elfogyasztok a szám nyálkahártyájából (a közben kialakuló kedves kis aftákról nem is beszélve). Kivételes esetben az általam kinyögött mondatok is megfosztatnak mindenfajta szemantikai jellegtől, de annak ellenére, hogy elég sokat habogok ilyenkor, csodával határos módon mégis tudok az esetek többségében értelmesen beszélni. Ezeken kívül elvesztem a ritmusérzékemet, rosszul lépek, rosszkor emelem fel a kezemet, ügyetlenül tartom a szemkontaktus és a valahova-máshova-nézek-és-nem-rád-mert-így-udvarias-a-judeo-keresztény-kultúrkörre-épülő-nyugati-civilizációban-a-harmadik-évezred-kezdetén arányát. Hogy miért mondom el mindezt, holott tudom, hogy tökéletesen átlagos tünetekről van szó, olyan tünetekről, melyek rajtam kívül többé-kevésbé már lassan hét milliárd emberre jellemzők? Csak.

Jaj de sok mindent kéne csinálni, és jaj de kevés dolgomért követelik meg tőlem az elszámolást. És itt az új szemeszter is, te jó ég. Napi több órát kell majd ismét eltöltenem az én kedvenc egyetememen, szótlanul és árván. Nem fogom megérteni sose, hogyha egyszer az óvodában több inger ért engem, mint most a kurzusaimon, miért nem vehetem elő órán mégis a kis játékkockáimat, hogy lefoglaljam magam? Miért nem csinálunk csatateret a trefortkertből, és miért nem hódítjuk meg egy szupi kis ostrom keretében a gólyavárat? Miért megy minden félév végén ez a tettetett izgulás legtöbb derék hallgatótársam részéről, akiknek lételemük a vizsgatemető parti, és miért kell folyamatosan szolidárisan együtt izgulnom mindenkivel a vizsgák előtt, amikor nekem egész januárban idén is csak kétszer ment száz fölé a pulzusom, egyszer egy félórás gitárszóló végére a fáradtságtól, egyszer pedig amikor a Criminal Minds negyedik évadának utolsó epizódjában azt láttam, hogy lelövik a főszereplő Éjdszönt Hacsnert? Bennem van a hiba. Igen, benned van a hiba, sulykolom magamba, te vagy az a jólelkű lúzer, aki nem tudsz együtt pulzálni a nagybetűs Közzel. Aki azt hiszi, hogy egy H-hirajoshi skálára épülő, aréna-töltő alternatív rock-intróval (Fluorescence) képes bárkit is meghatni, az haljon meg.

Most úgyis csak visszamész az egyetemre, visszamész abba a közösségbe, ahol a tanárod a harmadik szemeszter végén is a vesszőhibáidat számolja az esszéidben és a derék hallgatótársaid kijavítják a kiejtésedet és akik helyetted is megjegyzik, hogy hány héttel korábban kellett volna megtartanod egy prezentációt, amiről elfeledkeztél, mert mégiscsak egy kollokviumot vettél fel és nem gyakorlatot, de akik ettől függetlenül basznak neked szólni időben. Visszamész majd, és kis másfélórás blokkokban próbálod elhitetni magaddal, hogy neked erre szükséged van. Kis másfélórás blokkokban, hogy a villany, amit égednek a fejed felett, a fűtés, amit nyomatnak a teremben, ahol ülsz, a tanárok, akiket kiképeznek és alkalmaznak és fizetnek és etetnek, hogy ez a csomó pénz, amibe kerül egy-egy kurzus, amely kurzuson átlag húsz IQ-nál úgysem kell sokkal többet mozgósítanod, hogy végül is ezt a sok pénzt, amellyel eljátsza egy csomó értelmes és egészséges ember az intellektuális bölcsődét, nem volna e sokkal hasznosabb mondjuk valamilyen szeretetszolgálat javára visszaforgatnia a társadalomnak. Amikor jársz egy szaros nyelvi szakra és jársz egy elit médiaszakra, és mindkét esetben azt tapasztalod, hogy ezer tanulóból jó, ha 5 meghatározó értelmiségi kikerül majd a 3. év végén a karrierpiacra, akik majd lelkesen és hozzáértőn csinálják azt, amit csinálnak, és hogy te úgysem kerülsz be ebbe az ötbe, akkor bizony csúnyán elkeseredsz.

Számtalan újévi fogadalmam egyik egyértelműen be nem tartottja az volt egyébként, hogy soha többé nem írok ebbe a blogba. Semmi hasznom nem származik belőle, újat mondani nem tudok, sőt, lefáraszt az egész. Egyáltalán nem elvetendő számomra az ötlet, hogy simán bypass-ra helyezzem életem mostani szakaszát és vele együtt ezt a felesleges, log-jellegű dokumentációt is.

De igazából ott tartottam, hogy izgulok. Kis lelkem nehéz és néma, mint a halott madárfiókák a kinti negyvencentis hóba fagyva. Az apró legó kvájgondzsin a zöld fénykardjával a baloldali Altec Lansing hangfalamon trónol már lassan féléve és projektálja belém az erőt. Lehet, hogy a jobb oldali hangszóróra oda kellett volna állítanom az obivankenobit, mert ez most teljesen bedöglött, és lehet, hogy a másikat is csak a kvájgon tartja életben. Kénytelen vagyok fél füllel zenét hallgatni, ami kurvára idegesít, úgyhogy nem is hallgatok már két napja semmilyen zenét, és ez még kurvábbra idegesít. Nehéz tehát a lelkem a nemistudommitől. A január antiszoccá teszi az embert, antiszoccá tesz téged is, kár is tagadnod. Szeretnék nekiállni zenés projektem hatodik darabjának, de a kezem béna és a gitárom néma. Szeretnék sokat dzsemmelni, de körülöttem minden zenész ember soká kéreti magát. Ez a bejegyzés legyen hát egy csúnya számadás a januárról, mert te is tudod, hogy ezt nem így kell megfogalmazni, nem ebben a szövegben rejlik az igazság, de közben mégsem így szabadott volna elkezdeni ezt az évet.