Hivatás (I.)

Tengerparton kéne járni, féltenyérnyi kerek kavicsokon, mezitláb, a finn tavaszban, járni bokáig a vízben és figyelni a juharlevél-színűre pácolt halászladikokat. Szükség lenne a fáradt, féloldalas napsütésre is, olyanra, ami a már csak a hatvanadik szélességi övtől északra éri a Földet. Langyos fuvallat és finom hideg víz, tisztára sikált, pislogó kavicsok, ezekre lenne szükség most. Ahogy a tengerbe nyúló földnyelv kanyarodik egyet, a partmenti sziklák között előkerül egy kis tisztás, ahol a Sigur Rós fél felállásban épp unplugged koncertet ad, és én leülhetnék törökülésbe, végighallgatnám a zenét bólogatva, utána megköszönném a zenekarnak az előadást és tovább sétálhatnék. Hirtelen találnék a parton egy szép fehér Taylor akusztikus gitárt, amely a víztől távolabb a puha fövenyen hever. Találnék egy kis horgász széket is, az ingem gallérja alá befújna a langyos szél, egy szép fehér kutyának pedig könnyű ágakat hajigálnék be a tengerbe, hogy beúszva utánuk visszahozza őket. Közben megírom a világ legszebb 3 akkordos dalát: c#m, g#m, F#(7). Annyira szép lenne, hogy nagyjából el is sírnám magam. Hirtelen a tengerpartra szaladna a közeli halászfalu búzavirágtekintetű gyerekserege, kiosonnának az árnyas sziklák közé a skandinávmetálos tinik is, és kilépdelnének méltóságteljesen az érett, huszonéves férfiak és nők, telt mellekkel, telt herezacskókkal és mindenekelőtt telt tekintetekkel, kinéznének a végtelen tengerre és azt mondanák, hogy övék az egész világ, mert a nagy víz révén határosak a világ összes kontintensével és galaxisával, és valóban az övék lenne a világ, a világ kérdezés nélkül alávetné magát formázó kezüknek. Valóban övék lenne az egész földkerekség, és koraérett öntudattal belátnák elrendelt sorsuk szelíd, kívánatos misztériumát. Én a falu népe közé keveredve a gyerekekhez engedném a kutyámat, és a helyi srácokkal dobálnék kis köveket a tengerbe. Mutogatnám a helyi fiatal férfiaknak a Taylor-omat, de azok nem értenék, mi a jó abban, ha egy gitárnak hanglyuk-hangszedője van. A nők nem értenék azt, amit én nekik éneklek, nem értenék a három gyönyörű akkord varázsát, mert fülük a helyi népdalokhoz lenne szokva, és disszonánsnak tartanák az én jóltemperált gitáromat, ingatnák a fejüket, hogy ők magasabbra énekelnék a kisterceket és mélyebbre az utolsó akkord kesernyés szeptimjét. Az öregek túl feszesnek éreznék a ritmusomat, mert ők a helyi ütőhangszerek ráhagyásos, el-elcsúszós ütemein nevelkedtek. Bármilyen értetlenség fakadna idegenségemből, a finn tengerpart ritka tavaszában és örökös panteizmusában a félreértések és bosszúk fekete zsályái kínjukban úgyis egymásba kapaszkodnak, a hegek nem maradnak sokáig hegek, és az alattomosan nyíló sebhasadékok észrevétlenül záródnak össze az egyetemes harmónia finom lemezmozgásaival.

A nap elkezdene közben lassan alászállni, tőlünk jobbra, ahogy az egész falu a tenger felé fordulna és csendben imádkozna. Mindenki némán siratna valamit, mindenki némán hálát adna valamiért, én például megsiratnám a rég elfelejtett, kagyló-melltartós skandináv szerelmeimet, akikre talán emlékeznem sem illene már: az ő tiszteletük érdekében sem. A tenger mellől pedig nincs hazatérés, az ember a parton úgyis otthagy valami fontosat, amiért minden alkalommal, bárhol is van a világon, kénytelen a víz mellé visszatérni.

Az emberek most furcsán dülöngélve indulnak a falu irányába a sziklás domboldalon át, egészen az első mattfehér léckerítésekig és házakig, a hátrahagyott sok-sok fontos súly hiányában valami kényelmetlen megkönnyebbüléssel, mintha hélium töltené ki a tüdejüket, a férfiak újból csúnyán mutálni kezdenek, a nők némán jajgatnak, a gyerekek zsivajából pedig kiveszik a békés, duruzsoló hangszín és a kiáltásaik furcsa sikoly-köteggé változnak. A falu határában kiteregetett több négyzetméteres lepedők ugyanígy élesen, plakátosan csattognak, nem a nedvességtől átitatott, súlyos ágynemű méltóságával, hanem a szakadásközeli kétségbeeséssel. Feltámad közben a szél, és a könnyű emberek egymásba kapaszkodnak, ne vigye el őket csomóstul a vihar.

Én ott maradok azért a tengerparton, a gitárt a vízre helyezem, egy természetellenes irányba folydogáló áramlat felszínére, és figyelem, ahogy a fehér hajócska beúszik a tenger közepére és nem sokkal később partra vetődik vagy Dániában vagy Klaipedában. A kutya utána úszik, mert új gazdát keres majd a kalinyingrádi halászok között, valami száműzött orosz kisfiú társaságában. Megfordulok és látom a lapos dombok tetején kanyargó országút szalagján a Sigur Rós magányos, fehér turné kamionját, ahogy a vihar elől menekül. A horgász székemre rogyok és nem állok fel soha többé onnan. A tengerből reményeimmel ellentétben nem emelkednének ki régi szellemek és nem gyúlna lángra a víz mélyén a sok hínár, nem izzanának fel a tengeri sünök sem. Lehet, hogy ottültömben még egy hivatástudat szlogenje is megfogalmazódna bennem, hogy én a tengerhez járó emberek csomagjainak őrizője vagyok vagy kellene lennem, hogy amíg a csúnyán sípolva fellélegző emberek új gyökereket keresnek, amíg a férfiak serkentett pénisszel, a nők tésztadagasztó, kulcscsontba kapaszkodó, piros marokkal új termőtalajba igyekeznek horgonyozni magukat, belefúrni az életüket a friss barázdákba, hogy azután onnan minden évben a langyos levegőre kómásan kikeljenek, én ezalatt mégis a tengert a bámuljam, álbölcsességgel, túlzott józansággal, mint a megtisztult, görcsös, héliumkönnyű emberek legtürelmesebb tisztelője.