Apologetika a klarkádámtéren

Ültünk T.-vel az Alagút tetején, lógattuk le a lábunk a semmibe. Az Alagút homlokzatának legszélső pereme horpadós pléhvel van beborítva, és amikor a hegesztett lemezek minden mozdulatra döngve csattannak egyet, nem tanácsos az amúgy húsz méteres mélység felett lógó lábunkhoz hajolni, hogy megkössük a cipőfűzőnket, amivel egyébként T. minden tízperces időközben megpróbálkozott. Világmegváltó hajnali beszélgetésünk így nagyrészt azzal telt, hogy a másfél liter, kétszázforintos „fehér“ bor után némileg dezorientált T.-t mindannyiszor visszarángattam a peremről és közben véstem a strigulákat gondolatban, mert szentpéternél jó sok bűnömet kiváltom majd azzal, ha kiderül rólam, hogy egy óra alatt 7 életet is megmentettem azon a hajnalon. Néztük a klarkádám tér karikáját lent, és néztük a lánchídat is, amit egy hozzánk hasonló kalandos társaság akart épp megmászni. Ha lezuhannak, legalább a vízbe esnek. Persze olyan magasról az olyan már mint a beton. Nem csoda, hogy a második véhás partraszálláskor is azok a katonák voltak szerencsések, akik az embark-ladikból még a nyakig érő vízbe ugrottak, mert a becsapódó német golyók alig egy méteres víz alatt megtett út után teljesen megálltak, és fél méternél is csak légpuskalövedék-szerűen csíptek. Ezt T. mondta el, töriszakos, az isten áldja meg érte.

Lógattuk a lábunkat, könnyű volt az este és sekély, mint egy kibelezett borosflakon, T. pedig búsan görnyedt előre, azt mondta, hogy el van baszva az élete. Hát az élete elég sok embernek a születése előtt öt generációra visszamenőleg el van baszva, mondtam erre én, naturalista bölcsességgel. T. ekkor felnéz rám, a kontaktlencsétől fókuszálatlan tekintettel és felpuffadt szemhéjjal. Nekem már hét generációra visszamenőleg el volt baszva, hörgi. Életveszélyes lett volna ott és akkor felállni, hogy hazamenjünk. Legalább egy órát, annyit még bírjunk ki, addigra T. talán a második üres borosflakonnal is megkísérli az éjszakai buszt megbombázni alant. A narráció esetlegességére vonatkozóan annyit leírhatok, hogyha történetesen T. írná ezt a blogot, az ő elmondásában pont én lennék T. Ültünk tovább, kerestük fent az égen a csillagokat, amik nem voltak sehol, csak egy kurva nagy hold, ami, szintén T. – számomra teljesen váratlan – megfogalmazásában olyan volt, mint lehúgyozott, homogén pizza. A homogén szó jelentése éppen abban a percben teljesen kiszökött a tudatomból, és mire T.-nél erre rákérdeztem, ő csak legyintett. Nemtörődöm mozdulatokkal simítgatta a nadrágját, én meg ráébredtem, hogy addigra már több óra eltelte után is a fél fülemben ott szól az ájpod, when the pope went back on the dope, and good lord jesus went back to babylon, egyébként meg T. fülében is ott lógott a headset, csak ő az éjszaka folyamán már korábban lemerült. Beszélgetéseink nagy része így telik, ki-ki hallgatja a maga a zenéjét és egy-egy elejtett mondattal rögtön interpretálja is az éppen szóló dalt.

Végül T. kijelenti a várva-várt konklúziót: nincs isten! Búsan hajtom le a fejemet én is. Kérdezni lenne kedvem. Kinek az istene nincs? Origenész, Szent Pál, Gergely pápa istene nincs? Ágoston, Kant, Wittgenstein, Heidegger istene nincs? Amerika, Buskina Faso, Magyarország istene nincs? A mohamedánok, az iszlám hitűek, a katolikusok, a protestánsok, az anglikánok, a kvékerek istene nincs? Máté, Márk, Lukács, János, Tamás és Júdás evangéliumának, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel, Ozeás, Habakuk és Ámosz próféciájának istene nincs? Az aztékok tollaskígyó és csokoládé istene nincs? A vébé-tizenegyest lövő csatárok imájának istene, a műugrók, a formaegypilóták utolsó körének istene nincs? A meghasadó asszonyok, az államalapító erekciósok, vagy az egymást kibelező belvárosi tizenévesek istene nincs? Az animizmus, a panteizmus, a voyeurizmus istene nincs? A drogok, a funkcióöröm és a tudatmanipuláció istene nincs? A békesség, a beérkezettség istene, vagy a halálfélelem, az utolsó esély istene nincs? Az én istenem nincs, baszod, és fröccsen a nyál a szemüvegemre, miközben a megrendült T. is félelemmel vegyes elszántsággal kíséri a nyálcsóva röppályáját. Ejha, a dzsordzsóármánimra sósavtól kezdve a schwarzwaldi Duna-forrásból származó vízig sok minden fröccsent már, ilyen még nem, egykedvűen törölgetem a lencséket. A T. istene nincs, az az, ami nem létezik, most mindketten sóhajtunk egyet, hogy az rossz, hogyha a nagy istenség-hierarchiában pont a T. istenét taposták agyon véletlenül. Nem vállalkozhattam arra, hogy együtt a keresésére indulunk, mert bár az elvont tudati állapot nálam sem hiányzott, ilyesmire nem mertem volna vetemedni. Hogy istent keresünk az Alagút tetején, vagy lent a klarkádámtéren, vagy a nagy nullás hasadékában.

Mit csináljak T.-vel, hogy ne érezze magát olyan rosszul? Akkor hajnalban minden empátiám le volt már szivattyúzva, és a tragédia csupán abban rejlett, hogy ezt a végtelen sok empátiát én szivattyúztam le, ráadásul saját magam számára. Megkérdeztem T.-től, hogy amikor beköszöntött az újév, aznap éjszaka megfogadott-e valamit egész évre, aminek mondjuk érdemes lenne nekiveselkedni hamarosan. T. ingatja a fejét, de annyit elárul, hogy semmiesetre sem akarja több, tizenötévnél fiatalabb lánynak a nyakát kiszívni a zépében, még akkor sem, ha épp Junkies megy a színpadon. Ejj, verem hátba, ez derék dolog, és ha majd nyit a zépé, akkor ezt remélem be is tartod! Be, kiált fel T. és mély elszántság sugárzik a tekintetéből, előrefelé néz, ki a Dunára, a Duna sűrű, lekváros vizére. A szememben könnyek gyűlnek, és az övében is, mert ez annyira megható. Közben a fél fülemben megszólal Vangelis-től az Intergalactic Radio Station, amit imádok, adnám is oda T.-nek, hallgassa csak meg, de fülemhez félúton megáll a kezem, amint tudatosul bennem, hogy T. utóbbi időben elrokkeresedett csimbókjai mögött nem lenne egyszerrű megtalálni a fülkagylót. Hagyom a franca, és ringatózok a horpanó párkányborításon jobbra és balra, amint elképzelem, hogy fent repülök az űrben, és az egyik bolygó mögül pont előbújik a nap, azaz ép megvirrad, de mivel többezer méterperszekundummal távolodunk is el egymástól, a nap vörös, és lehetőleg nem vakít meg.

Az Intergalactic Radio Station-nel gyakorlatilag lementem alfába, egy perccel később már a Duna fölött is megvirradt, T. pedig teljesen józan tekintettel bámult bele a reggeli, eliramló ürességbe. Az autók megsűrűsödtek, az éjszakai izzó karika-körforgalomból egy színtelen, béna felni-alakzat lett, és ihletvesztve elkezdtünk T.-vel lassan lebotorkálni az Alagút menti domboldalon.

T. láthatóan óvatos lett, ahogy lépkedtünk lefele oldalasan, hiába volt ott a lépcső, talán nem is a másnapossága miatt, hanem hogyha belebotlana a domboldali cserjésben az istenébe valahol, és az még menthető állapotban van, ne pont ő taposson rá halálosan.