Antalyában túl szélesek a sugárutak és túl kicsik a rohangáló emberek. Indulás előtt még az éjszakai utcákon kereng mindenki, és mint kiderül, csaknem egy órába kerül megkerülni egy átlagos hoteltömböt. A járdák szélesek, az utak szélesek, a szállodák nagyok, a lakóparkok is nagyok. Az utcakövek tömbösek, az éttermek üresek, a pálmafák bólogatnak. Az antalyai politechnik elhagyatott, a strandon ott bóklásznak a napallergiás rendfenntartók.
Az óváros közepén meredő mecset csendjében hangosan serken a szőnyeg, ahogy az ember megadóan térdre rogy. Ez már az óvárosi bazár, mindenki itt van, mindenki itt kereskedik a hamis szőnyegeivel és giccses vízipipáival. Mindenki jön-megy, az ideje nagy részében mindenki almateát iszik kis üvegcsékből, az árusok pedig a köldökszöszeikkel babrálnak.
De nem az óvárosban vagy és nem a gigantikus szállodanegyedben, hanem a homokos tengerparton. Itt mondjuk mégis több a kő és darabosabb is a homok, mint az Athos lábánál, vagy Sibenik szájában. Beúszol húsz méterre és húsz méter lesz alattad a mélység. Próbálnál lejutni a tengerfenékre, de két méter vízoszloppal a fejeden már berobban a dobhártyád, a víz pedig vihogó pezsgéssel felvet a felszínre. Toricelli, igen a higanyos faszi, de délkelet török régiókban csak Hérakleitosz meg valahol arrébb az eleaiak. Lebegsz ringva, mint egy korallok alól kiszabadult és a felszínre felkúszott epheszoszi torzó. Ahogy a matt, vulkanikus sziklaoldal tőled alig fél kilométerre a kristálytiszta kilátásban belefullad a tengerbe, az nagyon szép. Pedig te nem is szoktad értékelni a természet szépségeit. Inkább elfogadod, hogy van ilyen, mert ha nem lenne és nem tudnád értékelni, ember se nagyon lennél.
Olyan mereven, mozdulatlanul lebegsz továbbra is, hogy a válladra sirály száll, és beletép a bőrödbe fogódzkodás közben. Még Erdélyben tépte így fel a kezedet egy félbéna, félméteres bagoly. Te majdnem elsírod magad, annyira fáj a sebed, és most már úszol kifelé. Alattad alig csökken a mélység. A nap közben lement, mert te pont az alkonyt akartad bevárni a vízben, de így már, így a hirtelen megragadó sötétségben nem vicces. Hirtelen kihűl a víz és neked az izmaid meszesedni kezdenek. Alig három perc elteltével visszavedlesz azzá, ami vagy, nehéz kőfaragvánnyá, ideje lenne süllyedned is. Mégis kijutsz a partra, a homok jéghideg, pedig te bele akartad magad oda fúrni, mint valami súlyos paplanba. Most mégis homoktól csikorgó papuccsal evickélsz a szállodádba. Amikor még a politechnik kampuszán egy kiejthetetlen nevű török csodalány megvetően kikapta a kezedből az esszédet tartalmazó floppit, hogy tájmzup!, te már tudtad, hogy itt te nem fogsz olimpiát nyerni. Pedig először vagy Ázsiában is, mert ez már a Dardanellákon és a Boszporuszon túl egy másik kontinens.
Később az antik római vízvezetékek nem hatnak meg, de a meredek görög színházak igen. A legfelső ülősorban szőnyegnyi használt óvszert találsz, és hűvösen konstatálod, hogy itt is ugyanúgy, ugyanannyi, és ugyanolyan rózsaszín ízesítetteset használnak, mint a celldömölki focipálya kétsoros betonlelátója mögött. A kultúrák ezen a ponton össze is érnek. Elképzeled, hogy talán itt mutatkozott be Epikurosz, ahogy az Oreszteiát parodizálta valamelyik művében. Parmenidész itt lébecolt, Thalész itt mondta ki, hogy a világ alapja a víz, és ugrott egy seggest a kristálytiszta öbölbe.
Ismét a szállodanegyedben vagy, nincs kulcsod a szobádhoz, tűzlépcsőn ki, a konyha tetején végig, két emeletnyi élethalálharc a teraszok korlátaiba kapaszkodva és a szellőztetésre nyitva hagyott erkélyajtón át végre sikerül bejutnod a négycsillagos Grida Hotelbe. A kiejthetetlen nevű csodalányra gondolsz és arra, hogy Atatürk hiába vezette be már száz éve a latin betűt török barátaink számra, ha egyszer a csaj nevén az új íráskép sem tud javítani.
Ekkor van az, hogy kisétálsz a tengerparti kis parfümözött kertbe. Legszívesebben belevetnéd magad a rengeteg súlyos virág közé, a húsos levelek közé, az édeskés padlizsánok közé, a mentafüvek közé, a kis díszkávébokrok közé, de visszariadsz a sok kábító salátától, a mákgubók terhes fejétől. Maradsz józan és kisétálsz ismét a partra. A méteres, csattogós hullámok a tökéletes szélcsendben hátborzongatók most, mégis térdig gázolsz a vízbe, csak közben nem veszed észre, ahogy a gargalizáló, karistoló víz elkapja a bokádat. Egyetlen másodperc alatt ránt be a sodrás, be két méterre a tengerbe, ahol már kétméteres a víz. A következő pillanatban kiköp az ár a partra, szerencsére fürdőnaci van rajtad meg egy póló, amit így le tudsz venni. Ezt nem vártad volna, ennek most nagyon nem örülsz. Nem is tudod, hogy közben mekkora szerencséd volt mégis, amiért nem láttad a lábad után kapó hellén szobrok markait a vízben, és hogy nem lettél te is egy közülük, meszesedve tiszta márvánnyá és ülepedve végtelenségig a tengerfenékre.
Próbálod feledni az éjszaka rémeit, betérsz a már korábban kiszemelt közeli KFC-be, ahol a pitába csomagolt csirke helyett sima kebabot adnak hamisított Twisterként. Ennek sem örülsz, elkezdesz angolul anyázni, de mivel az nem használ, németül folytatod tovább, aminek rögtön nagyobb lesz a visszhangja a hátul csirkegőzben párzó fiatal török menyecske és annak kanja között. Negyedórás magyarázkodás után duzzogva jössz el, hónod alatt az ár hármonegyedéért kialkudott KFC-s vödörrel, hogy így majd belefojtod négy liter űrtartalmú csirkébe a bánatodat. Elillant hát a genius loci, és mintegy vigasztalásként előveszed a pénztárcádból a mottónak odatűzött B-akárhanyas Hérakleitosz-töredékedet, azt mazsolázgatod. Persze Hérakleitosz a harmadik évezred elején sem mond neked szinte semmit, legalábbis nem úgy, ahogy akarnád, vagy történetesen nem is hozzád beszél.
És ekkor van az, hogy amint a KFC-s vödröd fölött pityeregsz halkan, pont elmegy előtted a kiejthetetlen nevű török csoda. Basszus. És felismer. Ahogy belehunyorogsz az égbe, azt látod, hogy annyi-annyi csillag van az opálos tenger fölött, nem hiába csillagászkodott itt mindenki az ókori görög gyarmatokon, meg jósolt napfogyatkozásokat órapontosan harminc évre előre, tele volt csillaggal az egész univerzum körülötted. Itt adná is magát a rossz költői kép, hogy a kiejthetetlen nevű lány szeme is ott csillogott az összes között, amint épp föléd hajolt kérlelhetetlenül, de az ízléstelenség elkerülése végett inkább bevallod az igazságot, azt, hogy elsőnek amúgy is a szemmagasságban táncoló csípőjére esett a pillantásod, amin a csodálatosan faragott keze is pihent, és hogy elkezdett benned csúnyán tudatosulni a felismerés is, mert beláttad, hogy nem a két szép szemedért torpant meg előtted a lány, hanem amiatt, ahogy az út széli félhomályban egy KFC-s vödör fölött gubbasztó fiún majdnem átesett.
Bocsánatot kért és mosolygott, és mindenféle kedves szavakat motyogott törökül, és annyira szép volt akkor az a nyelv, ürmüdüngülü meg csupa ilyen szó, tele libabőröző, szerelmesen gügyögő ü-kkel, hasogató r-ekkel és nyalakodó l betűkkel. Te kihúztad magad akkor, mint a kis magyar levente, a serdülő bornemisszagergő. Szemébe néztél az ördöngös, idegen teremtésnek és kimerítetted az egyetlen török szót, amit még az Age of Empires II-ből ismertél, amikor a törökökkel játszottál a Random Map game-ben és amit a török villager mondott, amikor rákattintottál hogy elküldjed fát vágni meg aranyat szedni, és amely szót sikerült már a Turkish Airlines sztyuárdeszével verifikálnod magad számára, azt mondtad akkor a török csodalánynak vitézi magabiztossággal, hogy tamam.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése