Megelőlegezett nekrológ P.-nek

P. barátom egyetlen maradandó beszólása eddigi huszonöt életéve alatt egy bágyadt novemberi hajnalon hangzott el, amikor a blahalujza téri mekdonáldzban ünnepeltük egyetlen volt szerelme születésnapját. Úgy éreztük akkor, hogy onnan, onnan a ropogós mekburin túl már nincs is tovább. P. barátom ekkor gyakorlatilag a számból vette ki a szót: ha meghalok, egyet ne mondjanak majd rólam, csak azt ne mondják, hogy „jó ember“ voltam. Búsan hajtotta le ismét a fejét és tovább tunkolt a kecsapban. És akkor beláttam én is, mennyire gáz már, ha a végső konklúzió nem más, minthogy egy ártalmatlan, szeretetre méltó, bénán igyekvő kis csíra voltál. Én is lehajtottam búsan a fejem, néztem, ahogy jobbkéz felől nehéz villamosok állnak meg csikorogva a végállomásukban, hogy a belváros hétköznapi tragédiája játszik újabb reprízt az újrahasznosított statisztáival, a mintacsöveseivel, a bme épülete felé igyekvő egzaltált kockafejűekkel, a nemlétező idomaikat könyörögve árusító lányokkal. Tunkoltam én is tovább a kecsapban.

Láttam P.-n, hogy nem akar meghalni, hogy soká akar élni, sok illatot szagolni, sok zamatos mellbimbóba beleharapni, sok tökéletes geometriájú tükörtojás-sárgájába villát döfni perverz élvezettel, sok friss levegőt tüdőzni, sok stella artois-t inni 1 maas-os korsókból, hogy szeretne még életében legalább egyszer a doveri sziklákon sétálni. Belenéztem P. szemébe akkor, egy igen sekély pillantásba, és azt láttam, hogy a bánatos lóarcon mégis kiütközik valami kisfiús báj. Tudom, hogy P. nem akar meghalni, tudom azt is, P. marad annyira introvertált egész életében, hogy nem lesz alkalma a kedvenc pornósztárjait, Lea De Mae-t vagy Maya Goldot meghódítani (főleg, mert Lea De Mae-t elvitte az agyrák 6 éve), és azt is tudom róla, hogy az egy egész éven át gyűjtögetett cseh FHM évfolyamon az összeguberált Nyugat-reprintjeivel együtt már régen túl adott egy kőbányai antikváriumban. Terveztem, hogy potom összegért megveszem az összes magazint, amitől ott szabadult meg, de az FHM-eket szétkapkodták, a hamis Nyugat-számok meg engem sem érdekeltek végül. P. barátom azóta hepciás egyetemista, nálánál 3 évvel fiatalabb, fél-gimis lányokkal jár és a nehéz hajnal gyakran találja őt is a deákferenctéren. P. az egyik novemberi hajnalon mégis öntudatra ébredt, mégis ki merte jelenteni, hogyha a pitiáner módon link ifjúkora utána mégis tisztességes polgárrá képes vedleni, csak pont ezt ne jegyezzék meg róla. P. elég régóta jár egyetemre, az indexkönyvéből lassan kifogynak az üres lapok, maga a kis bőrfüzet állapota hasonló a második világháborús tömegsírokból előkerült faszénnel firkált utolsó naplókéhoz. P. az egyetlen olyan fiú barátom, aki előtt még egy öltözőben is le mernék vetkőzni és nem elfordulni. Sokat köszönhetek P.-nek, már régen találkoztunk, egyelőre csak abban reménykedhetek, mégsem én fogok majd az ő sírjánál állni egyszer, hogy csak azért is belenyögjem a sírkövek méretre faragott csendjébe, „P., te jó ember voltál.“