Lennék

Igen, újra csak azt tudom mondani, amit eddig is, hogy stílustalannak tartom a patriarchizmust, feleslegesnek a művészetté emelt, ottliki ingyenmozi-fatalizmust, és vállalhatatlannak a fallikus minden-ismeretlen-résbe-beszorulást. Mondja ezt egy csúnya srác, sokadszorra, akinek nagyon hülye a feje, a minap például félrekattintottam a desktop ikon-dokkjában és feljött a photobooth, bekapcsolt a monitor fölötti kis beépített kamera, és ahogy megláttam az arcomat, rögtön elájultam. A szituáció teljesértékű megítéléséhez fontos tudnunk azt, hogy még soha életemben nem ájultam el. Volt, hogy enyhe agyrázkódással 7-8 évesen bevertem a fejemet a földbe esés közben és megértettem, hogy a Looney Tunes epizódok kupánvágós-elájulós részeinél oly sokat illusztrált röpködő csillagok és angyalkák tényleg léteznek a valóságban is, volt, hogy sok vért láttam, volt, hogy szétittam az agyamat, filmszalag-szakadásom mégsem volt. A felesleges józanság bizony károsan is kihathat az elővigyázatlan elmére. Most elégnek tűnt 17 colnyi kristálytiszta elcédé és rajta a saját fejem látványa, hogy arccal a szék melletti effekt-processzoromra zuhanjak, és kishíján az elektroncsövekig horpasztva az amúgy masszív alumínium-burkolatot, szinte tökéletesen használhatatlanná tegyem a készüléket.

A konklúzió mégsem ez. A konklúzió mindettől függetlenül az, hogy én egy hülye csaj akarok lenni, aki mindenfélét el tud játszani, mindenféle szimpi szerepet, a komolytalan kis tinilányt, az önironikus érett nőt, a lenéző, hódító démont, a hétköznapi, laza lányt is, ilyen akarok lenni, ó igen, hogy mindenkivel össze tudjak nevetni mindenki háta mögött, tudjak cinikus anyáskodással megalázni férfiakat, és legyen sok kölcsönzött humorom is, meg kölcsönzött öniróniám is, és legyek a komolykodást lenéző, Jóbarátokat egész délután zsinórban bámuló kúl csaj. Vagy a szívekszállodáját bámuló, mint ahogy húgom informálása szerint mindenki szívekszállodáját néz, csak én nem. Ezen a ponton el is kezdhetnék koraérett nővé vedleni, befőttesüvegekbe gyűjteni az érzelmeket, az élet változatos jelenségeit, szépen katalogizálni mindet a későbbi felismerés érdekében, és félni is közben, hogy egy rossz mozdulattal beomlik a spejz és az összekeveredő, lehetetlen kompótban végül én is megfulladok. Ott kezdhetnék igazi, tonnaméltóságú nővé vedleni, ha belátom azt, hogy ettől a transzformációtól teljesen függetlenül ugyanott kapargatnám belül a megerőszakolt kis lelkemet, hogy ugyanúgy be lennék szarva mindentől, ami az egyszobás világomon kívül van, és ami miatt a jó kis maszkok mögé bújnék. De igazából ott kezdenék emancipálódni, hogy kitörlöm ezt a blogot, mert az itt írtakat a csodával határos módon mégis igen egyszerűen lehet néhány lekezelő, anyás buksisimítással, és két jól-van-na szájcsücsörítéssel lekezelni. Számomra is könnyű lenne ez a befőtt-rendszertan, kiismerhetővé és harmonikussá válna tőle a világ.

Emancipálódni akarok, igazi nővé érni, odafigyelni az egyszerű dolgokra, a kis hétköznapjaimnak globális fontosságot tulajdonítani, és közben tudni, hogy egy hülye, aranyos kis kurva is lehetek azért, amikor csak akarok. Szívdöglesztő pasikat az uralmam alá hajtani és közben félig öntudatlanul, megfáradtan a hiteltelen szerepjátéktól, fel is oldódni a nagy szenvedélyben. Miért nem lehetek ilyen? Ha most nő lennék, nem kéne eljátszanom a lázadó férfiszerepet sem, és ezáltal hitelesebb is maradna a magatartásom. Nem kellene felelnem az alulfejlett érzelmi intelligenciámért. Nem lennék kitagadva a teremtéstörténetből. Nem lennék kitiltva a női misztérium Athos-kolostorából.