Running Up That Hill

Nagyon könnyűnek éreztem magam akkor, szabályosnak, rendezettnek és szellősnek, az izületeim finoman hajlottak, mert régóta elfelejtett lányok szerelmes nyála puhította a testhajlataimat, a látásom kitisztult, elláttam a tizenkét égtáj irányába odáig, ahol már a Föld felszíne görbült, éreztem akkor minden szagot, a kátrányét, a mézes-feromonos Armani-kölnikét, a vizes aszfalt illatát, a kabátom áporodott páráját, és a testem bármely pontjára tudtam koncentrálni, a talpam közepére, a térdhajlatomra, a halántékomra és a tarkómra, elképzeltem a testrészeimet, mint ahogy az orvosi kar anatómus-növendéke pörgeti végig a 25 kilós, csillogó papíros testrész-atlaszát és szerv-enciklopédiáját, mintha a testem bármelyik pontjára odaülhettem volna, egy kis bazaltockákból kirakott teraszra, ahol békében teleszkópozhatok bele a világba, mint egy jó sumér matematikus, ahonnan logikusabbnak tűnik a hatvanas számrendszer, és akkor kiültem a saját tarkóm teraszára, néztem a sárga villamosokat, a sárga villamosok sárga utasait, ahogy a kis sárga gondolataikat elgondolják egy komplementer színű, kékes-zöldes világról, és láttam az oktogon méretre vagdalt dísz sövényeit, az írók boltjának polcain a többszáz kiló teleírt papírt, a lisztferenc téren a bokorba-hányókat, a jókaiszoborhoz-támaszkodókat, a vizes utcán rákjárásban keresztbe haladókat, akkor nagyon könnyűnek éreztem magam, és elindultam, először csak lassan, azután gyorsabban, és úgy gyorsultam, hogy a szívem pont triolákat dobogjon a lépéseimhez, ezt jó aránynak gondoltam, hogy egy lépés alatt hármat verjen a szívem míg én négy lépés alatt szívok be és újabb négy lépés alatt ki, így kúszott fel szépen bennem a metronóm, közben pedig ment a Karnivool, az a zenekar, akinek a nyolc és fél perces New Day című száma már most borítékolhatóan az év dala lesz számomra, üvölt a Karnivool, és a New Day végére már a Margit-hídon is átjutottam, néztem a szétcincált vasszerkezetet, az izmos kötegekben heverő kábeltekercseket, a szétbarmolt útburkolatot, lent a híg, kormozottüveg-fekete vizet, fent az eget, ami akkor tele volt istenekkel, nekem súlyosak voltak a lépteim, csak le ne szakadjon a híd, könyörögtem magamban, és könyörögtem egy istenhez, választottam magamnak egy hirhedten könyörtelent, mondjuk jahvét, mert azzal csak alkudozni lehet, és győzködtem őt folyamatosan, csak ne szakadjon le a híd, és a Karnivool drop D-s gitárjai is olyan nagyon súlyosak voltak, féltem, hogy ezt a basszust nem bírja majd ki a város, hogy gerince-bontott Margit-híd tovább hasad a varratainál, de közben már a HÉV-vel versenyeztem, a Duna jobbra pedig csupa fekete volt, utáltam ezért a feketeségért, hogy az így komolytalan, hogy olyan fekete legyen valami és ne legyen benne árnyalat, nincs ilyen matt dolog még egy a világon, már le is izzadtam a kabátban, és nem tudtam lélegezni, mert azért elszívtam derekasan három szivart, utólag persze kár volt értük, a fülhallgatók a sós verejtéktől folyamatosan kicsúsztak a fülemből, lehetne nálam egy GPS, és akkor látnám, hogy mi az átlagom, és bemérhetném, mennyit kell még mennem, de nem volt nálam, a felhőktől amúgy sem lehetett volna egy kibaszott műholdat se látni, a fater hatlövetű gázpisztolyát hagytam volna legalább otthon, mert ez most nagyon sok súly a vállamon lötyögő leptoptáskámban, nem tudom, mit képzeltem, hogy magammal viszem, hogy hol lövöm bele a tárat a levegőbe, hogy rám kesernyésen visszazáporozzon a paprikasav az égből, meg a szivaros doboz, meg a kis Borges-kötetem, meg a kulcscsomóm, sorra vettem a sok súlyt, talán attól gyorsabban telik az idő, a bakancs pedig szintén nem alkalmas az éjszakai sprintekhez, és le is kellett akkor állnom, egy jó ötszáz métert sétálnom, hogy lélegzethez jussak, hogy kicsit kihűljek, állóképességem, az nincs, meg ezzel a cirka 6-7 kilométerrel úgysem kerülök fel a Men’s Health címoldalára, kár a gőzért, meg a nyolc órai giroszon kívül az azt megelőző húsz órában semmit nem ettem, és úgy éreztem magam a megbékélt, anorexiás koplalással, mint egy megtisztult stilita, egy békés oszlopos szent, akinek a magas kőtömb tetejére felcsörlőzik kis kosarakban a napi kis ételét, ő pedig visszaszarja onnan a földre, újra futni kezdtem, a táv talán kezd belátható lenni, elhagyom a K-hidat, a köviszűzmáriát, a nagy lakótelepeket, a lidl-t, a régi westel-t, a garázstömböket, a kígyózó gázcsövek alatt haladok, egyenetlen a talaj, csak a bokádra vigyázz, és a tüdődre is, mert a mellkasod nagyon nehéz most, mintha egy perverz terapeuta folyamatosan apró levélnehezékeket helyezne rá, közben vigyorogva bólogat, így-így..., mindenféle haszontalan tárgy kerül a mellkasodra, rajta egy kalaptartóra való bólogató kutya is, a pofádba bólogat, ahogy a sarkad már egyre nehezebben csapódik a talajnak, ezt nem neked találták ki, ez nem neked való, az úszás, az őselem, az kellene most, vagy a súlyzók alatt az izmaid finom játéka a jól beállított fényben, de nem ez, ez a csúnya lihegés, ez az üveggolyókat-nyeldeklés, a csapkodó hajad, a leszakadó medencecsontod, a fájó derekad a lúdtalp miatt, nem ez való neked, viszont ez így a célegyenes, utána még 800 méter hegynek felfelé, cooldown, a Karnivool-nak vége, most már nem hiszel semmiben, hanem egy csatakos álomban hiszel csak, most már tudod, hogy soha életedben nem fogsz futni, ha az életed múlik rajta, akkor sem, hanem sétapálcát ragadsz és mániákusan angol parkokat fogsz róni, ráérősen cirkálni a finom gyepeken egész életedben, esküszöl, hogy soha többé nem hagyja el mindkét talpad egyszerre a talajt, péntek este, szombat reggel, már nem érzed magad könnyűnek, most már ólmosnak érzed magad mint a rikító shell-kút tartályaiban a benzin, és végre sírva fakadsz, nem lehetsz ennyire fáradt, az egész héttől és az egész éjszakától, de itt az éjszaka közepén kivételesen megengedhetsz magadnak ilyet, mert nem lehet ez ennyire könyörtelen, mert hiába érsz haza, hiába halsz bele a saját ágyadba majd, onnan is tovább kell futni, miközben sorra hagynak le a feszes seggű maratonmániások, te nem hiszel a termékenységben, nem hiszel a friss gyepben, nem hiszel a ruganyos fiatal testekben, csak a leülésben hiszel, a másokat-előreengedésben, a vízben és a mélységben, a kortyolt levegőben, a kiegyensúlyozott tempójú triolákban, az antilopokban, a friss lapockákban, a galambok röppenésében, a volt karatetanárnőd merevített melltartójában, a shaolin-oratóriumokban, az egyenletes dobpergésben, a Karnivool-ban, a friss izületeidben, a lassú és remegő szempillantásokban, a lapuló éjszakában, a lejtő aljában álló téglagyár magányában, a teszkó éjjelnappaliságában és 3 liter ásványvízben.

Igen, elfutottam az Oktogontól a Testvérhegyi lejtőig. Legközelebb tényleg viszek GPS-t.