Kells-i spleen

Mostanában már csak átlag napi 4 órát töltök világosban, mondjuk ezt nem is nehéz délután 1 órai keléssel és hajnali fél négyes fekvéssel, azonkívül ez a négy világos óra sem túl meggyőző. Napfényhiány, időérzékhiány, a bőrömben gondolom csökken a kollagénszintem is, csak nem tudok róla. Legszívesebben begubóznék a maradék négy Pratchett-regénnyel, a Gertrud Stein-emmel, a Faulkner-novelláimmal és Ken Follet egyetlen hosszútávon vállalható regényével, a Pillars of the Earth-el, begubóznék az ágyba, egész nap menne a Russian Circles és a Tommy Emmanuel, meg Amy MacDonald, meg az Enya meg mindenféle kelta izé, és teljesen beleélném magam, szopogatnám a szellőztetéskor a szobába bedőlő felhőfoszlányokat, valami írországi almra képzelném magam, ott lennék szanatóriumi nyugalomban és egzaltált frissességben, és letenném a gitárt mindörökre és harmonikát vagy skótdudát ragadnék. Friss lennék, üde, jóindulatúan fáradt. Vennék magamnak sok pénzért egy fakszimile másolatot a Book of Kells-ből, azt böngészném egész nap és mégse érteném. És jó lenne mégis simogatni a lapokat, bámulni a vaskos iniciálékat, megtanulni írül és ezzel a nyelvtudással büszkén lejáratni magam a maradék 3-4 ír ajkú falu valamelyikében. De beleszeretnék egy feketeszemű, fehérbőrű ártatlan ír lányba, és tök boldogok lennénk egy darabig, mígnem rögtön meg is csalna az első szembejövő, nálamnál sokkal fehérbőrűbb és üdetekintetűbb ír sráccal, aki mondjuk hírhedt angolverő is egyben, lázadó, lánglelkű, szőrtelen alkat, és az ír alpesi kirándulásai folytán meggyőzőbb farizma is lenne, mint nekem, és mindez mégsem zavarna, előre tekintenék, nyugatra, ki a végtelen óceánra, a domboldalon ott kergetőzne az ír csaj meg az ír srác, mint az Énekek Éneke két szerelmes antilopja, csak itt mondjuk alpesi bárányok lennének, minden üde lenne, a levegő zamatos és mégis párátlan, a pillanat kitartott, mint a skótdudaszó, az élmény ömlengő, mint egy Joyce-regény, a hétköznap lappangva groteszk, akár egy Swift-allúzió, az emberek ítélete egymáson szigorú, mint a meggyötört, savas katolicizmus, a kézmozdulatok finomak, mint a Kells-i kódex iniciálé díszítései, mert Isten az apró S-betűk kalligráfiájáig is ellát, az emberek takarékosak, akár az odajutó, beosztó napfény, a népdalok hétfokú skálára épülnének és így izgalmasabban is szólalnának meg, és az emberek kiejtése ízes, artikulált, dallamos, én szégyellnék megszólalni, nem is szólalnék meg, hanem tudnék visszkézből félmillió angol szót, amiből négyszázkilencvenezret nem is ismerne senki, mert az mind óírül lenne, és folyamatosan csak ír mitologikus meséket olvasnék, elég brutálisakat, mert ezek mind azok voltak, minden nyelvtudásom passzív lenne, csak bólogatnék, mert az is tök elég lenne.

Ismét Porcupine Tree, meg Tommy Emmanuel. Kéne készülni Marcus Miller-re, ám azt lehet élvezni felkészületlenül is, a Barabás Lőrincre meg nem lövöm le a poént a májszpéjszes új dalaikkal, az a38-on kell meggyőzniük.

Második tervezett indie számommal egyetlen perc alatt lefulladtam, hiába sulykoltam magamba egész ezt megelőző héten, hogy csak azért is megcsinálom, van egy csomó ötletem, igen, képes vagy rá, vettem a nagy levegőket én is mint az a sok szerencsétlen, felspannolt ember az ervéjvzes reklámban, volt itt minden, szupi inspiráció, kedv és effektpedál, most viszont gyásznap van, lehet, télen csak metálszámokat szabadna írni, azokat meg már közben baromira unom.

Várom, hogy essen (essék, javítanak ki a félév végére már nagyon csúnyán elfáradt magyarszakos ismerőseim) a hó, hogy tudjak benne ugrálni, amit úgysem fogok, de legalább elhitethetem magammal, hogy igazából de, nagyon eszetlen módon, bármikor ugrálhatnék a hóban.