A takaratlan zene és Thomas Tallis

A hétfő, mint mindig, ma is kimaradt az iskolában, egész nap zenét hallgattam, épp tankoltam fel az ájpodot és előkerültek régi zenék is, és én cirkáltam a szobámban, hallgattam az Air Between My Fingers-t a White Stripes-tól, a Spiral-t Vangelis-től, az egyetlen Csajkovszkij darabot, amit tőle hallgatok és amit valami szláv filharmonikusok adnak elő: az első zongoraversenyét bé mollban, az Origin of Symmetry-t a Muse-tól, újból Pink Floyd-ot és még valami újat is, egy izlandi atmoszférikus kis zenekart, a Sigur Rós-t. Ezutóbbinál nem értem, hogy mit énekelnek, vagy hogy mit csinálnak a számaikban, de szól a zenéjük, és ahogy szól azt szeretem.

Mitől is humortalan minden zene? Miért nem nevet az ember soha, de soha, ha zenét hall? Miért idegesítő annyira például a ska és a cirkuszi cintányércsörömpölés? Miért nem tudok az olyan ártatlan embereknek hinni, akik megvallják nekem, hogy a reggeli mp3-as ébresztőórával mindig „vidám“ zenére (lásd ismét: ska) ébrednek? Most ez a kérdés talán nem is annyira a zenére vonatkozik, hanem a komikumra és a komikum alján meghúzódó végtelen, eltakargatott emberi tragédiára. Valahogy nem lehet semmit takargatni a zenében, mert benne mindig minden szem előtt van. Nem lehet trükközni a perspektívával, nem lehet kétértelmű szavakat motyogni vagy fals jelmezzel álcázni. Ez a végtelenül egyszerű, takaratlan megjelenése a zenének mindig meghat. A ritmusról nem is beszélve, az óraműként felajzott ember talpalásáról a nagyvilágba, olyan, hogyha felborul, mint egy felhúzható, ón játékcsibe, tovább lépdel amíg le nem jár. Van valami a zenében és a balladákon pityergő/indulóra menetelő emberben, ami soha nem vicces. Lehet, hogy a zene is pont erre mutat rá, valamire, ami nem komoly, nem vicces, csak igaz.

Ma sok zenét hallgattam, és sokat bólogattam a fejem, hogy ez így nagyon jó, ez is, ezt most jól nyomja a dob, itt tényleg érdemes volt megszólaltatni a gitárt, ez egy szép átkötés, ejha, mennyi jó zene van a világon és még mennyi mindent nem hallgattam végig. Például alig hallgatok jazz-t (és amióta Cristopher a tavalyi nyelvfejlesztésen töredelmesen megvallotta a csoportnak, hogy tíz másodpercig nem mert levegőt venni azután, hogy látta magyarul leírva a „dzsessz“ szót, és rádöbbent a sajátosan torzult írásalak láttán, kábé két év késéssel, hogy az valóban azt jelenti, ami, de közben nem tudta elhinni, valóban létezik egy ilyen nyelv, amely képes ezt a szót így kódolni a saját helyesírásába, azóta én sem nagyon szeretem kiírni magyarul). Pedig jó lenne ilyet is hallgatni, például Stanley Clarke-ot azért hallgatok, meg Chick Coreát, meg mondjuk Szabó Gábort, de ez kevés. Még mindig csak egy rock-agyú tahó vagyok, akit képes két jó gitárriff odakenni, pedig ezt már talán nem szabadna.

Már hajnal van, fáradok én is. Sharleen Spiteri, a tündérarcú skót énekesnő után, aki most arról énekel, hogy nem, ő már nem szeret engem többé, csalódottan benyomom a kedvenc Tallis-misémet. Teljesen rákattantam ezekre az utóreneszánsz darabokra. Persze akkor már maradjunk az Agnus Dei tételnél, mert az egy hálás darab, és negyed óra múlva majd lassan véget ér, a gép utána hibernál, én vonulok el, négy és fél óra múlva úgyis kelhetek fel szépen.