Time Philosophy

Most megint nincs időm semmire, meg kicsúsznak a kezem közül a dolgok. Lassan én is egyike leszek a boldog igavonóknak, az érett, motivált, cselekvőképes harmincasoknak, akik az egy-perc-szabad-lélegzetem-sincs jeligéjű vallásban lelik meg első fokon az identitástudatukat. Lassan állandó témámmá válik a rutin és annak fájdalmas tragédiája, az elfecsérelt idő, és az elfecsérelt idő felett töltött lamentációra fecsérelt idő is. Hidd el, jönnek még jobb idők II., ez van most az ájtyúnzban, ezt játsza a Napoleon Boulevard. Soha nem találtam meg a szám állítólagos kezdő részét, mert csak az első albumukon van rajta 86-ból, az meg esélytelen. Bakelit és nincs meg sehol.

Mi a jövő és mi a múlt? Hol van a jelen a kettő között, ki méri az időt, van-e idő változás nélkül, hogyan hat az objektív és szubjektív időérzet dualizmusa az emberre, satöbbi, gurgulázza a nagy kérdéseket a történelem is. Gargalizálhat, engem nem érdekel. Most úgyis csak arról szól az életem, hogy összeimádkozzam a szabad délutánjaimat, a görcsmentes szabad órákat, amelyek nem a hat órai kelés felé gravitálnak, mert az olyan korán van, mintha mindig tegnap ébrednék, és az órákat, amik jóindulatúan lebegnek a semmiben. Elég sok ilyen órát vagyok képes elzenélni, harmincszor egymás után a Hotel California szólóját, negyvenszer a D.N.A.F.T-ot Larsson-tól, amit szeretnék már végre felvenni.

Az idő talán nem is más, mint vegytiszta ritmus, a feszes másodperceké, amik csattannak, akár az ostor. A mondatok hangsúlya, főleg. Csattannak, mint a jó szerva vagy a golfütő feje a precíz lendítés után. A legtöbb zene pedig mégis a beszédben van, folyamatosan szövegel mindenki, és talán nem is vagyunk kiváncsiak egymásra, lehet, rég nem érdekel senkit a kicentizett tartalom, ha a másik vállára hajtjuk a fejünk, mert úgyis csupán a furcsán hullámzó vagy folyamatosan fennakadó, a visszaforduló és egymásra rétegződő vagy száz ágra bomló szóáradat számít.

A legjobb hip-hop sláger hajnali négykor a corvin tetőn atomjaira tisztul, soha senkit nem érdekel ilyenkor, hogy ki, mit, miért énekel, hogy mi a dallam, mert megint csak a ritmus van, de nem a négynegyedeké, hanem a refrének robbanására és az átkötések lélegzetvételére pulzáló éjszakai sziromnyitogatás. Csak a körtánc van, a lépések közötti szünet, a párosával tagolt ütem, vagy a páratlan ritmika, a soha le nem záródó balkáni táncé, a folyamatos hétnyolcados és ötnegyedes körforgásé.

Csak az a ritmus van, amit órakattogásra az ember hangsúlyozni tud, csak azok az óraleütések vannak, amiket kiválaszt, minden másodikat, harmadikat, negyediket vagy hatodikat, és csak az a töltött terület, mely két leütés között ível, homályos viaduktként. És itt van a most is, néhány másodperc előre-hátra, ami éppen számít. Előre-hátra, néha visszafelé irányul, néha stagnál, mint egy pirosra festett, pattogzódó hinta, nyikordul, dagad a hintán kitartott játszótéri örökkévalóság. A másodpercek, a háromésfélperces és eredetileg fonográf-henger hosszúságra adaptált popszám-intervallumok, a mondatok, az évek és generációk szintjén ott van a konstans most és a jelenvaló hinta.

És persze a geometria ritmusa, a lecsupaszított, strukturalista formák megfoghatatlan tektonikája, váltokozása, képből-elemelkedése és visszaesése. Lehet, hogy ezért vagyok úgy oda Bortnyikért, Chirico-ért és Kandinszkij-ért, és Escher-ért. A bástyám nyolcszöge, a lávalámpa erotikus mozdulatsorai vagy az írható dévédé pörgése a mutatóujjamon, de vannak a kommerszebbek is, a jégcsap, a grandkanyon üledéklemezei, a déenes lánc.

A kultúra és a liturgia ritmusa, a kiszámolt lépteké, a centizett mozdulatoké, a térdeplők ritmikus kopása, a kávéházak térzenéje vasárnap reggel, vagy az orgonák tagolt tüdővésze a misén. Az imamalom kereplése és a húsvéti gyertya elcsöppenése. A vallás is ritmus, a teológia céltalan, öblögető monológja. A kerengők kerületi sebessége.

Nem lehet egy helyben állni, lehet, hogy nem is szabad. Ha egy helyben állsz is, porladj vagy növekedj ütemesen, ha szabad kérnünk. Az a szép az egészben, hogy abszolút magadra tudsz mutatni, az egyetlen pontra, ahol éppen ott vagy térben és időben, itt nincs relativizmus, nincsen inercia rendszer. A probléma itt épp a fordítottja, mert óvatosan kell azért, ha túl pontosan mutatsz magadra, oda is leszel döfve, mint egy lepke a vitrinben, szépen belekenődik ilyenkor az ember a mostba, onnan nehéz elmozdulni, hiába dőlsz előre, hogy rántson előre a segway, nem fog.

Most viszont feledkezzünk bele szépen a kakaó ütemes örvénylésébe, a laktózmentes tej laktózmentességébe. Hajnali két óra van, fáradunk. Várjuk meg, ahogy a belefeledkezésben egy csomó most eliramlik. Most épp nem is vagyunk sehol. Most jó.