Visszatérnek, érzem, hogy visszatérnek azok a napok, amikor a hidegbe vackolódva sajnáltatom magam a mekdonáldzban. Belevetem minden hitem a mikrómeleg húsgranulátumba, pilláimon könny duzzad, lepottyanva eláztatja a krumpligranulátumot is. Nem jó ez így, mormolom magamban, most minden egész eltörött, minden bigmeket túlmikróztak. Visszasírom ilyenkor a paradicsomi napokat, amikor még nem éreztem semmit, nem tudtam semmit, nem tudtak rólam semmit, nem éreztek velem kapcsolatban semmit.
De amint ma délután kezem ügyébe került az új effektpedálom, rögtön meg is írtam első számomat az indie projekthez. Holnap kerül fel a gitár mellé az összes többi hangszer. Örülök, hogy megérkezett ez a kütyü, mert most már tudom, milyen baromi elveszett voltam nélküle. Olyannyira elveszett, hogy nem tudtam normálisan játszani sehol házon kívül. De már itt van, megérkezett, épp hűlnek benne az elektroncsövek és én megnyugodhatok végre. Illetve megnyugodhatok, ha a PRS hazakerül a szervizből nagyobb karcolás nélkül.
A hét végére sikerült ismét tökéletesen leamortizálódnom, mit is mondjak? Nem mondok semmit. Holnap Chick Corea és Stanley Clarke. Jövő héten Gary Moore. Azután remélhetőleg Tommy Emmanuel. Azután Marcus Miller. Azután a Barabás Lőrincék. Aztán a Tátraiék. Lehetőleg Laibach és az AIR is. És végül Napoleon Boulevard. Éljen. Kihagytam akkor a Mark Knopflert? Kihagytam, még van fél évem várni rá.
Szeretnék egyszer én is egy olyan szupi koncepció albumot írni, mint amilyet a Steve Wilson csinált idén a Porcupine Tree égisze alatt. Incident, ez a címe. Vagy amilyen a Dark Side of the Moon. Vagy a The Wall. Vagy a Scenes From a Memory. Vagy az Egy kiállítás képei. Na mindegy.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése