Türelmesen várom, hogy a

bal karom az utolsó ujjbegyig lebénuljon a H1N1 oltás mellékhatása miatt. Nekem már ilyenem is van, ilyen oltásom. Persze hogy a bal kezembe kaptam, a kis Beatrice, aki beoltott, és aki azért nem volt olyan kicsi, csak alacsonyabb nálam, ám a gravitáció is minden bizonnyal jobban hatott rá, mint rám, a kis Beatrice elfojtott egy engesztelő kacajt és húsz centiről dobott egy tripla húszast a bal deltaizmomba. Ő mindig a bal karba adja, azt mondja nekem, én meg a bal kezemmel szoktam legátózni és másfél hangot hajlítani, köszönöm szépen. Beatrice, a démon háziorvos, végül kitépte belőlem a tűt és elégedetten summázta az eredményt. Hátra ment a szomszédos rendelő szobába, ahol egy paravánnal valami ágy is el volt takarva, és egy szép színes krétával felírta magának a pontszámot. A táblát nem láttam, a kréta sercegésétől felállt a hátamon a szőr. Szóval a gitáros karrierem is eddig tartott. Kezdhetek minden elölről, és amúgy dzsimihendrixesen, fejjel lefelé tartva a gitárt, bal kézzel is megtanulnom játszani. Pedig milyen nyugisan indult a reggel, hajnali délután kettő órakor már fent voltam, hogy egy órával később indulhassunk az orvoshoz. Ott volt a beázott tesco parkoló, ami szerintem nem is volt beázva, és ott volt a szupi orvosi rendelő, akváriummal, türelmes várakozókkal, dupla monitorból ráddőlő bálnás természetfilmekkel. Meg szobanövényekkel, mert azokból is volt sok. Mondanom sem kell talán, Beatrice a tökéletes dobás után elengedte nekem az oltás árát. Beatrice megjárta valamennyi körét a pokolnak, és Gulácsy festményéről kilépve, vörös álcaköntösét a földre hajítva háziorvosommá vedlett. Lehet, ennyit azért mégse érdemlek.

Ma felébredtem hajnali hatkor, ez most tényleg hat óra, vagy 5 am UTC, és felriadtam, és azt álmodtam, hogy meghalok. Rossz így kelni. Hívtak telefonon, régi vonalas telefonon, valamiért wasabi zöld színe volt, vécékagyló matt színe volt, és valamiért a nagyszülők csepeli házában voltunk, és az valahogy lebegett is az égben, én mankóval futottam, mert már lebénult a testem baloldala a háegyenegyes vakcinától, és át tudtam ugrani a kerítésen, mert tudtam, ha nem érek oda, akkor az anyám veszi fel, és rögtön meghal, de nem is azért futottam, hogy ő ne haljon meg, hanem mert kíváncsi voltam, hogy ugyan miért is halna meg az ember egy telefonhívástól, ezt nem is tudom, honnan szedtem, tényleg olyan, akár egy stephenking, nem tudom, neki van-e valami hasonló könyve, mindenesetre futottam, hogy a furcsán csöngő készülékre én csapjak le előbb, kíváncsi voltam a hatásmechanizmusra, úgyhogy a fülemhez emeltem a kagylót és akkor éreztem, hogy vége, mert olyan mélységes csönd jött, olyan finom, higanysúlyos, üvöltő csönd a telefonból, hogy beszakadt tőle a koponyám, vagy el is tűntem a kagylóban, nem tudom, de azonnal meghaltam, és az utolsó szavam az volt, amire már ébren ki is ugrottam az ágyból, hogy HALLÓ?!, és ezt már ébren hörögtem, mintha lenne még értelme, mintha volna miért rácsodálkozni arra, ami úgyis mindig mással történik és nem veled, hogy meghalsz. Nem szép így kelni, kedd reggel, 5 am UTC.