Napoleon Boulevard - Best of 1985-1989

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó. Nincsenek idehaza NB logós ereklyéim, nem voltam egyetlen koncertjükön sem (jóllehet ez inkább az életkoromnak tudható be), 2 éve én nem vettem meg a lemezdokk-ból a 8 ezer forintos és autogrammokkal borított bakelitlemezüket, mivel nem volt pénzem és nem is volt olyan új szám azon a korongon ami nekem kellett volna, az Old Man’s Pub-ban csak nagyon későn vettem észre, hogy Vincze Lilla kesztyűje több más magyar zenei híresség csecsebecséjével egyetemben ki van tűzdelve egy fali vitrinbe, ugyanígy tíz éve késéssel tudatosult bennem, hogy a gitáros Cziglán István még 98-ban egy autóbalesetben meghalt, sokáig fingom nem volt arról, Vincze Lilla hány Év Hangja díjat nyert, hogy az NB tulajdonképpen csak 4 évet létezett és a Legyetek jók ha tudtok-os album már végül is tök más volt Cziglán és Vincze Lilla távozása után, és azt sem tudtam, hogy a Mámor előtt Lillának volt már egy korábbi szóló lemeze. Csak nagyon későn tanultam meg a zenekari tagok nevét és a Solaris diszkográfiát is csak az utóbbi egyetlen évben hallgattam rongyosra – a Napoleon Boulevard-nak így van egy évtized előnye.

A Napoleon Boulevard számomra nem „napóleon“, és szerencsémre a Balaton parti retró diszkó verejtékdús feromonfílingjét sem éltem át soha, nem kellett Lillát sűrű szemöldökkel, hidrogénezett hajjal, feszülő bőrszerkóban megtapasztalnom, miközben az egész közönség a szinti-dús Szállj velem-re tombol és közben mit sem sejtve a Júliát recitálja. Vegyük ehhez hozzá, ahogy az összes fiatal villog az eneszkás bakelitlejátszójával és a nyugat-lázban égő férfiak a viaszkos terítőn nyomják el a Marlboróikat. Ebben nem volt részem, hiába lehetett buli nyugatról autóülések alatt Pink Floyd albumokat haza csempészni. És biztos nagyon sok egyéb jóból is kimaradtam.

Tizenkilenc éves vagyok mert ezerkilencszázkilencvenben születtem. Igen nagy szerencsémre mentesültem a Fonográf-féle balatoni nyártól, megúsztam az Omega szerencsétlen giccsslágereit és attól sem esem hasra, ha valaki 4 dzsimihendrix blues klisével próbálja szimulálni azt, hogy ő egy LGT szám szóló szakasza alatt voltaképpen szólózik. Ugyanígy nem vetem el elvből a szintetizátor használatát és nem fogok bepisilni a vintage-életérzéstől, ha valaki egy Fender-kópiával és egy túlvezérelt Marshall-on lepenget egy ádúrt, merthogy az intró.

Keveset tudok a magyar zenepiac viszonylatairól, a magyar zenészek közötti bennfentes sztorikról és műhelylegendákról, a zenésztársbarátságokról, pláne, ha ezek egy évtizeddel a születésem előtt történtek olyan laboratóriumi zárvány alatt, mint ami folyamatosan zajlik ma is a magyar zenekultúra díszletei mögött. Nem tudok statisztikákról beszámolni azzal kapcsolatban, hogy az NB mégis mennyi albumot adott el, hogy a „relatíve sikeres“ kifejezés mit takar, hogy egy siófoki énekes lánynak mennyi esélye volt egy befutott Koncz Zsuzsával vagy a Szörényi bandájával szemben a nyolcanvas évek Budapestjén. Nem tudom, milyen hatása volt annak huszonakárhány évvel ezelőtt, hogy a Kérlek, ne félj refrénjében mikor Vincze Lilla azt énekli: „ugye eljönnek majd a repülők / ugye szépek lesznek mint azelőtt....“ stb., a zenehallgatók bizonyos százaléka beszopta a finom iróniát és keverte a teljesen nyilvánvaló pacifista üzenetet a háború-szimpátiával. Annyi történelmi képzettségem viszont van, hogy a Kud igyiot aná-ban a „vucsítsza, vucsítsza, vucsítsza“-t megértsem, hogy tudjak legalább elméletben azonosulni a Mennyei béke c. szám Tien Anmen-allúziójával, hogy értsem a Jelentés az alagútból-t, a Modern tangót meg a hasonló tematikájú számokat.

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, mert tulajdonképpen nem is szeretem használni ezt a zenekar nevet. Az NB nekem mindig csak „Lilla“ volt, lévén, hogy kis tízévesként az ember a refrén két legmarkánsabb éneksorán kívül egy dalban nem is figyel másra. Természetesen nem tagadhatjuk, hogy az azóta is virágzó magyar stúdiótechnika szintén hozzátett ehhez a maga kis jellegzetességével, mikor a masterelés során az ének több mint 50%-ban lett domináns egy dalon belül, míg a 6 másik hangszer (a dobon kívül) valahol a keverés mélyén gomolygott és lehetőleg nem zavart senkit.

Szerencsére az NB nem csupán egy hülye kölyök nosztalgiazenekara lett a számomra. Nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, csak baromi sokat hallgatom őket. Hosszú szünet után ismét előkerültek a közel olvashatatlanná kopott lemezek, immár bedigitalizálva. Friss füllel, friss készületben kezdtem el pár éve újra hallgatni a „Lillát“. Utána lett nem csak „Lilla“, hanem tényleg Napoleon Boulevard. A lemezek, melyekről most beszélek, csak a két CD-n kiadott Best Of-ot jelentik a maguk 17 + 18 számával valamint a Lilla szóló-anyagot: a Mámort. Ezen kívül hallgattam azóta a tavalyi Angyalnak, Madárnak szólólemezt szintén Vincze Lillától, és ugyancsak tőle valami szerelmi dalokat tartalmazó cédét, ezutóbbit viszont alig. Rendszeresen fut az ájpodon a Solaris életmű is. További 5 NB számot találtam meg és digitalizáltam be innen-onnan, bakelitlemezekről. És tisztában vagyok azzal is, hogy mindez csak a Napoleon Boulevard-életmű fele, melyen nem segít a remake album 13 újból felvett száma, mely kizárólag a két korábbi Best Of cédék anyagából tallóz.

Kapcsolatomat az NB-vel tehát csupán kb 20-30 százalékban alkotja nosztalgia és az a millió apró emlék, mely egy-egy számmal párosult a tíz évvel ezelőtti végtelen éjszakai autóutak során, ahol sikerült rojtosra hallgatni a két bestof cédét. A maradék rész a tiszteleté és az eddigi zenei tapasztalatom alapján körvonalazódott csekély műértésé. Nem kis mértékben ennek tudható be az is, hogy amikor egy nappal a remake album megvétele előtt myspace-en meghallgattam az új Modern tangót, Álmodtam csillagot-ot és Európa visszavár-t, nem a negyedévszázad során mutálódott nosztalgiahullám szakadt meg fájdalmas sorsszerűséggel. Egy pillanatig nem éreztem személyes inzultust, amiért valaki az én személyes „dalaimat“ gyalázza meg. Az első gondolatom az volt, hogy megérte. És a tiszteleté is volt ez az első gondolat, mert miért ne lehetne kritikusi cinizmussal széjjel tárni a kezünket, miért ne lehetne kérdőre vonni azt az alkotói attitűdöt mellyel egy húsz éve letűnt magyar popzenekar újraveszi a legnagyobb slágereit és elkezdi ünnepelni huszonöt éves jubileumát, holott az együttes aktív periódusa nem tett ki 4 évnél többet? Kérdőre vonható a homályos esztétizmus is, melyből fakadóan a Napoleon Boulevard azt igyekszik „imitálni“, hogyan is szólna a zenéje 2009-ben. Mindezek ellenére jár tisztelet egy olyan zenekarnak, mely két évtized távlata után veszi a bátorságot, és belő magának egy olyan szűk műfaji határmezsgyét, mint a remake, ezt képes hitelesen csinálni, képes megmutatni nekem, hogy a zenekar végül is nem szintipop-ot játszik és tud 13 újra felvett számmal egyfajta saját intertextualitást is teremteni a saját életművén belül.

Én azzal is tökre megelégedtem volna, ha Erdész Róberték bemasíroznak a stúdióba, felpakolják a régi hangszereiket és újravéve-remasterelve szépen közreadnak a régi számok közül egy csokorravalót. Tehát leveszik a dobokról az iszonyatos discó-kompresszort, adnak egy kis húst a gitárnak és elkezdik alkalmazni az azóta eltelt két évtized során felhalmozódott keverési tapasztalatokat, melyek nyugaton elég sok elég jó album eladási rátáján eredményeztek elég prominens növekedést, kizárólag annak köszönhetően, hogy a felvétel egy jó minőségű hifiberendezésen normál hangerőn is odaszögezte az embert a székhez.

Most, hogy már nyolc órája van birtokomban a lemez, sikeresen végig hallgattam négyszer. Nyolc óra kevés, motyogják a bölcs műértők, motyognám én is, ha nem tudnám, néha egyetlen félperces gagyi intró is sok az ember életében. Nálam most szólnak a remake dalok és párhuzamosan szólnak a régiek is. Nem kell elővennem a régi lemezeket, nem kell rákeresnem az ájpodon a 45 napnyi zeném közül az ott árválkodó két NB és két Vincze-szóló lemezre. Ütem pontosan vágom, mi hol van, mit hogyan változtattak meg és milyen témára hogyan térnek ismét vissza az új keverésnél. Akkurátusan méricskélem hol és hogyan melizmázik máshogy a vokál az eredetihez képest. Ugyanúgy dúdolgatom az újonnan átírt énekdallamot, mint a régiek esetében.

Mi az, hogy remake? Ki csinál ilyet? Megvallom őszintén, én ilyenről sosem hallottam. Remixekről, remasterelt albumokról igen. Tisztelem a remasterelős zenekarokat, mert az ilyenek esetében megvan az igény arra, hogy pár évtizednyi technikai visszamaradottság ne zavarjon bele a potenciális új rajongók zenehallgatási élményébe. Az ilyen zenekarok esetében erősen gyanítható, hogy már az eredeti mix idején is egy pontos, jó minőségű felvételt készítettek, melyet ilyenformán nem kell újravenni a remastereléshez, és ugyanígy: számukra nem kommunikálja a rakenrol életérzést egy szétsajtolt dobfelszerelés és egy félreintonált gitár duója.

Erdész Róbert az album borítófüzetecskéjében viszont pont arról ír, hogy a zenekar tisztában van az ellenvetésekkel és a szokatlan műfaji formabontással. Előre látja a nosztalgia várható lázadását, és mindössze arra invitálja a kedves hallgatót, hogy tartson a zenekarral a régi számok újragondolásában. Tisztelem azokat a zenekarokat, akik mernek alázatosak lenni. Egy számot pedig lehet sokféleképpen megírni. Lehet a kiterjedtebb rajongóbázis által kanonizáltakat is átfogalmazni és minden előzetes felmérés nélkül újra közreadni. Én ilyet ugyancsak nem tapasztaltam még, de örülök, hogy a pont Napoleon Boulevard jóvoltából sikerült először ezzel a magatartással találkoznom.

Én tényleg azt hittem, már egész életemben a húszéves patinával fogom csak tudni hallgatni a Napoleon Boulevard-t. Azt hittem, maradnak az általam készített házi remasterelések, mikor a bakelites digitalizált dalokkal szenvedek a Logic-ban. Persze ezek maradnak is, mert a 13 számból egyetlen sem fedi le az összegyűjtögetett bakelites NB dalaimat. Mindazonáltal üdvözlöm azt a kezdeményezést, mellyel képesek Vincze Lilláék visszatérni ezekkel az „új“ dalokkal. Megtehették volna: kibérlik a paplacit és valahogy összeimádkozzák a régi fanokat. Ha nagyon jó a parti, megcsinálják ugyanezt öt év múlva, ezáltal adoptálva a jellegzetesen magyar n+1 emlékbúcsújubileumi koncertek hagyományát. Persze lesz koncert, kell az. Lehet, hogy lesz több is. Vincze Lilla kiálhatott volna egymaga. Elvégre néhány vendégzenésszel probléma nélkül megoldható a háttérzene, melyre ő vígan karaokizhat. Szerencsére ez sem történt meg (és soha nem is néztem volna ki Vincze Lillából), szerencsére ezt nem lehet eljátszani a Solaris egykori muzsikusaival.

Mielőtt dalról dalra végig futnék az albumon, szeretném megjegyezni, hogy Vincze Lillát a világ legjobb énekesnőjének tartom. Ez a kijelentés számomra Aretha Franklin, Celion Dion, Cher, Bonnie Tyler, Norah Jones ... [insert preferred name here] hallgatása után is axiomatikus. Nincs mit szépítgetni rajta, mert ezt olyan meggyőződéssel mondom, mintha egy megkérdőjelezetlen kémia tételt recitálnék. Sok szép hangtól hasadt be a szívem véglegesen, és sokan sértődtek meg rám halálosan, mikor kedvenc, fétisizált énekes ideáljuk performansza után csak a vállamat vonogattam. Az Uram segíts-ben viszont van a 3:03-nál egy olyan hajlítás a „tudom, hogy más a vágyad“ alatt, amitől a szívem nem csak széthasadt, de a darabok olyan kicsire aprózódtak, hogy a vérárammal az egész érrendszert be tudták járni, és amikor a tüdőbe érve eltömődtek miattuk az erek, én meg is fulladtam.

13 számról van tehát szó, nagy részük a legutolsó, politikailag legszabadszájúbb albumról, a Mennyből az angyal-ról származik. És itt vannak persze a nagy slágerek. Tehát ötödszörre teszem most be ezt a bő ötven percnyi zenét, csupán azért, hogy az új verziókkal tisztában legyek... Igen, már indul is, az ominózus Kérlek, ne félj c. számmal, a mostani remake albumon azonban egy, a refrénből kivonatolt új címmel: Ugye, eljönnek a repülők.

1. A visszhangos gitárintróval már a legelején bemutatkozik Vámos Zsolt, aki az elhunyt Cziglán által feljátszott egykori gitársávokat volt hivatott újraértelmezni. Az átírt intró igen ötletes, de a koncepció rögtön unalmassá válik, mihelyt elérünk az Európa Visszavár-hoz, ahol hasonló mentalitású bevezetés és effektelés kerül elő. Az egész remake albumon az egyetlen szám ez a mostani, melyről nagyon határozottan érzem úgy, kár volt az egykori súlyos, vontatott, mélyre-kevert-vokálos változatot hátrahagyni. Nyilván elvárjuk az NB-től, hogy ehhez a dalhoz is hozzányúljon, már pusztán a vitatott dalszöveg miatt is. Mindegy. A szóló viszont szépen ki lett alakítva, az a pár díszítés, ami került bele az eredetihez képest, igen ízléses. Általában az egész albumról elmondhatjuk, hogy egy igen semleges, de friss hangzású keveréssel készült, a gitárok például tényleg sokkal több hangsúlyt kaptak, a dobok végre természetes akusztikával szólnak és egyáltalán: a hangszeres szekció megkapta a neki járó teret.

2. Annál meggyőzőbb viszont az új Szállj velem. Nincs többé a felesleges retródiszkó-fíling, helyette a természetes dobok és gyönyörűen szóló basszus-szleppelés egy jó kis ritmikus slágert eredményezett. A refrén a maga háttér vokáljaival és a keményebb gitárokkal tök jól szól. A második percnél kezdődő átkötésből én kihagytam volna Lilla hehézést a háttérben, talán az egész dal jobban lélegezne úgy, mindegy, így is jó. Csak ötször hallgattam eddig úgyis. A végére a pohártörős effekt azért ügyesen vissza lett hozva, és csupán az zavar, hogy egy felesleges fél ütemmel megnyújtották, így mintha nem csattanna úgy az üveg. Kadenciának így is zseniális.

3. Teljesen be voltam zsongva az Egyszer Talán... ötletétől, hogy egyáltalán rákerült erre a lemezre. Számomra ez mindig is csak egy csendes, a nagyon halk keverés miatt autóban gyakorlatilag alig hallgatható, véres és százezer emlékkel dúsított dal volt. Vámos a finom akusztikus gitárokat kitűnő dinamikával kezeli, jobbat nem is akarhatnék. Nem kapott túl sok extrát ez a dal, amiért azért is hálás vagyok, mert én csupán egy normális keverésre vágytam. Ahol viszont csattan nagyon a remake, az szupi kis szaxofon szóló és Lilla elképesztő háttér áriája. Kicsit a Pink Floyd-os Great Gig In The Sky-féle medley jutott erről az eszembe, de ez a szám tényleg ott van, ez kell bele, ejha, dörzsölgetem még most is a tenyerem.

4. Az egyik legjobban kigondolt remake az albumon az Álmodtam csillagot-é. Nem csak az ének alatti szerény, de elképesztően hatásos szintetizátor szólam miatt, hanem a minden giccs nélkül megoldott folkos betétek miatt is. El lehetett volna szarni az egészet a felesleges hegedűnyúzással, de Kollár kis fuvolaszólója a közepén megmenti és igazolja az egész új keverést. Nem tartozik eredetiben a kedvenceim közé ez a dal, ám az új válogatáson tényleg az egyik leghatásosabb újragondolás.

5. És igen, itt a Júlia is, és teljesen ugyanaz a benyomásom, mint a Szállj velem-mel kapcsolatban. A Napoleon Boulevard talán leghíresebb száma, még az én eltés gólyatáboromban (2008) is sikerült 3 nap alatt 4-szer lenyomni pléjbekről, ami azért is fantasztikus, mert így ez a szám be tudott kerülni abba az irritálóan szegényes slágergyűjteménybe, mellyel a mi ottani kiváló dídzsénk rendelkezett, így pedig az NB sláger egyike volt a legkevesebbet játszott számoknak. Tehát örültem itt a sokkal természetesebb feldolgozásnak, a lecsavart dobsávnak és annak, hogy a dalvégi, német halandzsázós refrénvariáció végül is önálló betétté vált. Persze ez is az a szám, amit a nosztalgiahadjárat a legjobban szét fog szedni. Elismerem, ez az új keverés egy szuzuki hifi lejátszójában valóban kevésbé fog ütni. Aki visszasírja a húsz évvel ezelőtti magyar restidiszkót, annak nem ajánlom ezt a számot. Jaj, pedig milyen tök jó az ének dinamikája (jobb mint az eredetinél), szépen tremolózik a háttérben a szintiszólam és az átkötés kapott egy ízléses gitárdallamot, aminek persze nagyon örülök. A kedvenc részem a 2:51-nél lévő kis szintifutam, mely teljesen új és teljesen odaillő, nüansznak baromi ötletes.

6. Az akusztikus, hazafias popballadának jót tett az új kiszerelés. Az Európa visszavár gitárintrója kihasználja a dinamika adta lehetőségeket: valahányszor a fő téma végéhez ér, szépen belepenget a húrokba ez a Vámos és elkezd az egész crunchy-sodni. Olcsó effekt, de imádom! Az eredeti verzió nagyon hangsúlyos vokáljai (persze, hogy hangsúlyosak voltak, dobon meg basszuson és a halk háttér szintetizátoron kívül más hangszer nem is játszott alá) itt kicsit vissza lettek szorítva, de én nem bánom, tetszik az új stílus is. A húsosabb basszusgitárnak és a végre normálisan megszólaló doboknak itt is külön örülök. A harmadik perctől induló átkötés nagyon király. Bár szimpatikusabb az eredeti, el kell ismernem, ez a mostani változat több fontos szempontból is szalonképesebbé teszi a dalt, így, 2009-re.

7. És a talán legzseniálisabb remake: Vagy az élet volt kegyetlen! Annak idején ehhez készült az NB talán egyetlen vállalható klipje, a többi sajnos igen gagyi lett (főleg a biciklis, azért tényleg kár volt....). Szóval amikor végre megszólalt Vámos jóvoltából a talkbox-os gitár, én elég infantilis módon belebokszoltam a levegőbe és azt kiáltottam, hogy jesssz! A szituációt tovább rontja a tény, hogy a jelenet a tömött 260-as buszon zajlott le. És ennek ellenére! Istenem, milyen magyar zenekar használ ma ilyen ízlésesen talkbox-ot?! Melyik használ egyáltalán? Ez, komolyan mondom, ötletesebb mint a Tool Jambi-ja. Az effektelés sokkal kifinomultabb, Lilla éneke a maga fáradós affektálásával jobb, mint az eredetin. A maga szerény módosításaival számomra ez a szám nagyon nagyot ütött.

8. Itt van az Uram, segíts. Tűkön ülve hallgattam, hogy ebből még is mi lesz. Az eredetiben a kőkeménnyé kompresszált dobok, a szintetizátoros harmóniák (melyek minden más nélkül egyedül alkották a háttér zenét) és az egyetlen szóló mellett Vincze Lilla éneke majdhogynem szükségszerűen volt aggresszív. A remake verzió visszafogottabb, Lilla most nem követelődzik annyira, nem pörköli fel a mennyország küszöbét azzal az énekhanggal, mely szétszedi minden alkalomkor az én szívemet is. Az eredeti visszhangos-reverbes szóló helyett kapunk itt egy elég tisztességes ballada-szólót, még ikergitáros harmóniák is vannak benne, nyalogatom is szám szélét, meg kapok egy elég profi kadenciát is, hogy aztán a dal belekeveredjen egy tök jó kis hangszeres átkötésbe. Itt kifejezetten örültem a Solaris-beütésű rövid szintiszólónak. És hogy mi lett a „tudom, hogy más a vágyad“ sorával? Hát egyrészt előre került a másfeledik perc környékére, és igen, igen!, kapok itt is valami nyalánkságot, és hajlít, és igen!, most egy picit bereked és így olyan kurva jól szól megint az egész! Húsz év távlatából ez az élmény igen megrázó. Ezzel a számmal kapunk egy alternatív interpretációt, ez már tényleg nem csak remix vagy remake, itt szépen kialakul egyfajta új hozzáállás a zenekar részéről. Nekem tetszik is a visszafogottabb hangvétel, a cizellált fáradtság Lilla hangjában és a tény, hogy az eredeti, kitűnő szintiballadából lett egy még kiforrottabb műalkotás.

9. A Jelentés az alagútból-nak nálam végül is semmi esélye sem volt. Az atmoszférikus intrót kár volt az akusztikus gitárral felváltani, és bár mentségére érkeznek ismét a Solaris-dallamok, a vonat-effekt az elején megintcsak felesleges és gyenge. Az első refrén utáni szaggatott ritmika egy jó ötlet, főleg a második refrénben megszólaló harmonizált énekkel (Lilla ismét saját magára énekel rá), mindez azonban kevés. Ennél a dalnál a nosztalgia győzedelmeskedik, illetve győzedelmeskedik a ca. 700 meghallgatás a remake 5 lejátszásával szemben. A szóló-ról ne is beszéljünk. A bevezetés nagyon jó lenne, de a végén a két kis skálafutam-klisé teljesen elcseszi az egészet. Én elhiszem, hogy Vámos tud gitározni, akkor is elhiszem, ha ezt nem akarja nekem bebizonyítani. Nagyon elkezdtem izgulni, mikor megtudtam, ez a dal is szerepel majd az új lemezen, de a lelkem mélyén biztos voltam a kudarcban. Lehet, hogy sokat kell még hallgatnom. Egyelőre maradok a réginél.

10. Úgy látszik hát, a régi slágerek átdolgozása tendenciózusan sikeresnek mondható, hiszen a Bicikli-ről is csak jót lehet mondani. A talkbox-ot újból elsütni kár volt, egyébként viszont a szám feszes, ritmikus, ötletes és fülbemászó! Tízévesen én is ezt a számot ordibáltam el a legtöbbet a karakoe ősi szellemében, legszívesebben most is ordibáltam volna, ha nem épp a 260-ason ülök változatlanul.

11. A második teljesen egyedi interpretáció: az utolsó hangig átdolgozott Mennyből az angyal. Imádom. Egyszerűen király. Az erős gitárok, az átírt vokálok és különösen a refrénben alkalmazott, némileg disszonáns harmóniák. Ejha, csettintgetem a nyelvem, még hozzá kell szoknom, de már most jobban élvezem az eredetinél. A „vidám barakk“-os átírt strófával talán kár megbontani az eredeti szöveget, mert nyilvánvaló volt a bujtatott üzenet 89-ben is, mikor a Mennyből az angyal album kijött. Mindegy. Ennél a számnál fogott el a kósza érzés, hogyha Napoleon Boulevard idén egy vadonatúj lemezzel jelentkezett volna, az új számok is hasonló hangvételben szólaltak volna meg – ez számomra egy elég izgalmas kilátás.

12. Az Üldözés is egy nagyon jópofa szám és a vadonatúj átírásban sokkal jobb az eredetinél. A kis funky-s akkordok, az intró-nyögdécselések, a gomolygó basszgitár-futam és az átmentett rövid fuvola szólamok az egész dalt ötletessé teszik, az ember hallgatja, ingatja a fejét, dejó, hogy van ilyen. A szám végén az a félpercnyi vontatott kadencia is milyen baromi jó már! A húrkapargatás meg minden. Nem igazán tudok most többet írni, annyi ebben a dalban a nüansz, nehéz követni. Még sokszor meghallgatom ezt is.

13. Szintén az egyik kedvenc számom, a legutolsó, a Modern tangó. Megkapta ez is a remake-mázat, de talán a nosztalgiával itt is nehéz már birokra kelnem. Az eredeti, némileg sterilebb változat és a milliószor végig hallgatott és megszeretett ének nyilvánvalóan nem reprodukálható. Az elejére jó ötlet volt a cineket berakni, de a lábdob felesleges. Valami olyan cintányér-játék lett volna jó, mint amilyennel a Ködpuha zuhanás (Lilla szólóanyagából) is kezdődik. A gyorsabb tempó ugyan szűkített volna a lehetőségeken, de mégis. A másfeledik perc után kezdődő, átírt gitárszólót itt jobbnak tartom az eredetinél: megszerkesztettebb, ötletesebb. Örülök, hogy ez a dal is felkerült a lemezre.

Az ember ilyenkor sóhajt egyet, mert tudatosul benne, mégis származik vállalható magyar könnyűzene az előző évezredből. Olyan világszínvonalú, alternatív könnyűzene mely – blaszfém kifejezéssel – hungarikum is egyben. Itt nem pusztán a crossover-re mint homályos műfaji meghatározásra gondolok, hanem arra a nagyon sokszínű életműre, amelyet a Napoleon Boulevard letett az asztalra szűk négy év alatt. Gondolok itt a Solaris zenészeinek zsenialitására, amit ma például Mexikóban és egész Dél-Amerikában egy teljesen új generáció fedezett fel magának, és gondolok itt Vincze Lilla tehetségére is – a kettő lehető legszerencsésebb kombinációjára és arra, hogy ez a formáció máig kreatív, máig jelen van.

Vincze Lilla hangján, Gömör László ritmus-megoldásain, Cziglán szólóin, Kollár fuvoláján, Pócs Tamás szleppelésén és Erdész Róbert sequencer-effektjein és akkordjain nevelkedtem öntudatlanul. Úgy tudtak eredeti, pulzáló, ötletes és milliméteresre csiszolt dalokat írni, hogy kerülték a formabontást. A Napoleon Boulevard dalszerkesztését máig tanulmányozom. Kevés popzenekar képes úgy számot írni, hogy elhiggyem, az intrót azért teszik oda, mert valóban úgy kell elkezdődnie a dalnak, a refrénnek valóban akkor kell megszólalnia és úgy, ahogy elhangzik. Kevés gitárszóló tud úgy megszólalni ma Magyarországon egy popszámon belül, hogy az ember ne képzelje el a jelenetet, amikor a színpadon a gitáros komolykodva imitálja a szólózó szólógitáros szerepét, miközben a frontember (léggitározva) tüntetőleg körbe is ugrálja. Kevés zenekar képes a szám vége előtt tíz másodperccel komplett új témákat bevezetni úgy, hogy azzal a dal koherenciáját csak még jobban összerántja.

Vincze Lilla nagyon dögösen pózol most egy 6 húros Yamaha basszusgitárral az új promóciós fotókon. Nem tudom, ő vajon játszik-e ezen a hangszeren (biztosan nem) vagy csak Pócs Tamás jóvoltából került a kezébe a gitár, mindenesetre nagyon szexi így. Az egész felújított honlapot sikerült szépen kialakítani, és örülök, hogy tudtam regisztrálni. Természetesen megrendeltem az összes eladó side project-albumot a honlapról és megvannak már a jegyeim is a januári koncertre. Legszívesebben vettem volna magamnak tíz darabot az állójegyekből, ebből ötöt elosztogatni a szegény, megtévelyedett magyar honpolgároknak, akik most gáspárlacit hallgatnak a mekdonáldzban, ötöt pedig tartaléknak, ha valahol elvesztenék egy párat.