Kis méltóság a Batthyány téren

Áll az ember a battyányi téren és gyönyörködik az állványzattól megtisztított parlamentben, milyen szépen ragyog a szerda hajnali ködben, ejha, jól megcsináltad ezt a parlamentet, te clarkádám. Vagy ő az alagutas volt? Akkor a stendlimre. Nézelődik az ember, mialatt a Duna folyamatosan párát ásítozik, befut a harmadik 260-as is, a harmadik, mióta itt ácsorogsz, ez most alacsonypadlós volvó, és az ember kezében lassan leég a cigi. Nem is szívtál bele, ezt megérdemled, csak bebüdösödtél tőle. Ott állsz egészen a rakpartra néző járda márvány mellvédjénél, lent rohannak az autók, egy félálomban tekerő biciklis kis híján elüt, miközben az úttesten a rakpart felé igyekezve átkelsz.

Tőled balra az aluljáróból felérkező mozgólépcső gargalizál, és mint egy hosszú nyelőcsövön, szépen szállítja fel a kabátba csomagolt néniket is bácsikat, kiköpi őket a párás hajnalba, te pedig várod, hogy a nénik és bácsik, miután felérkeztek, majd nem kezdenek el gyalogolni, hanem cövek módjára megállnak a mozgólépcső tetején, összetorlódnak, mint néhány motoros bábu, amiket kibeleztek, felhalmozódnak a lépcső tetején, összetömődnek és valami nem szép látványt kezdenek alkotni. Te is gyönyörködsz inkább az országod házában, bele se mersz gondolni, hogy állítólag az egész kossuth teret cölöpök tartják az alatta lévő mocsaras üledékréteg fölött, jaj visszaköszönnek a régi, szeszgőzös, fokhagymaszagú töriórák, és hogy a parlamentet ki kellett egyensúlyozni a tér túloldalán felhúzott néprajzi múzeummal.

Visszasétálsz a buszmegállóba, most érkezik meg az a bizonyos harmadik 260-as, csak te szaladsz mindig előre a narrációban, pont fellépsz a járdára, egy vonalba kerülsz a busszal, nyílnak az ajtók, és így szemtanúja vagy amint a csillogó, üveges síkból egy csomóban, mint egy tátogó halraj, kilép a sok ember. Ontja magából a tükrös felület a gyűrött embereket, imbolyog megadóan a busz is, amint a rengeteg konzervember kilép. Te is így léptél ki, húsz perce még ott gubbasztottál, háttal menetiránynak, egy fél ülésen, félig egy nyugdíjas ölében, aki befészkelte alád magát, hülyén billent a fejed, miközben néztél ki az ablakon, és így egy kereszteződésben a kétszer két sávon átívelő friss zebra égi létrává tisztult a szemedben, pont átívelt a látómeződön, meg is görbült egy picit, hova menekülnél, melyik az híd, melyik az az isten, aki utasít, ugyanaz a város, ugyanaz a tér, ugye letagadnom már nem ér, ez egy Lilla-dalszöveg, de lehet, hogy a Térey János költötte, csak nem tudom, az a Térey-e, aki a Nibelung lakóparkot, az Ultrát meg az ilyeneket is írta. Mikor a busz a zebra fölé ért, te lepillantottál a fehér, palánkos rácsozata között az aszfaltsemmibe. A hajnali kómádnak tudható talán be, de az aszfalt ott és abban a pillanatban bizony tátongó távlatot mutatott neked, te pedig elkezdtél emelkedni, felfelé, a zebrán fölfelé, a máltai szeretetszolgálatos mentőautóparkoló fölött át, jobbra fordultál, egyensúlyoztál, elértél a battyányi téri templomhoz, ott elkezdted a harangtorony zsalugátereit feszegetni, be akartál jutni és harangozni. De a busz egy idétlen gázfröccs után tovább rántott téged, közben egészen a nyugdíjasod ölébe vackolódtál, aki eszelős, fókuszálatlan, olcsó vetrecén táplált tekintettel bámult át rajtad, miért nem adod át a helyedet, nem adom, én nem adom, senki fel nem emel innen a seggemről, én most megint jogot tanulok, ekszkjúzmí. Arra gondolok, hogy én talán soha nem is leszek nyugdíjas, meghalok szívelégtelenségben, vagy sima érelmeszesedésben, vagy más ilyen, öt szótag feletti betegségben, esetleg szimplán a kopaszodás következtében, és így nekem hiába is adná át bárki a helyét, egyébként is pont olyan görcsösen markolászom a kis leptoptáskámat, szerda hajnalban, féltem a békávén az ülőhelyemet, berontok a megállóban a buszba és már zutty, zuhanok is be az első szabad ülésre, elő az ájpod, én nem kértem, hogy jobbak legyünk, mert az én időm lejárt, köszönj hát szépen el, a többi már nem érdekel, nem bánok semmit se már, ha az én időm lejár, engem többé ne várj, zsolozsmázom magamban, de nekem az alkotmányjog jegyzet a napi zsolozsmám, azt lapozgatom, mint a régi rabbik, és azt olvasom, hogy az emberi méltóság elválaszthatatlan az emberi élettől, és hogy ez egy alapjog is egyben, igen, ezzel meg kell békélnem, a vetrece-méltósággal és az akár 70 életévemmel, az aszfalttávlattal, az állványozatlan szerda reggellel, ez az én igen nagy szerencsém, hogy a méltóságom ilyen szorosan össze van csomózva az életemmel, hát én még meg szeretnék tanulni élni, kéremszépen, beállni a máltai szeretetszolgálatosokhoz, vagy csak segítőkészen pályára állítani a mozgólépcső szájában feltorlódó embereket, hogy a kis sínjeiken elberregjenek, és megtermeljék azt a pár tized gdp-t, amit egy nap egy ország dolgozó lakosságának meg kell termelnie, hát én épp nem termelem ezt a gdp-t, és van is bűntudatom miatta.