Zsebre dugott kézzel ácsorgok a bástya ablakában, nézem a fakó, téli tájat, és ellátnék keletre egészen Mezőkövesdig, ha az ablakban a nyárról ottfelejtett sűrű szúnyoghálón keresztül tudnék közben fókuszálni húsz centinél távolabbra. A táj ennek ellenére az enyém, enyém az óbudai kémény is, amely most éppen füstöl. Telnek a percek, lúdtalpam van, fáradok a házipapucsban. A szoba falai felveszik a jellegzetesen krémsárga színüket. Nekem ez így tetszik. Valahol egy fácán csapódik a házfalnak. Szól a Cziglán István szólóanyag.
Állok a hétablakú torony legfelső emeletén, és mint egy menopauzás királylány, esdeklek a világnak, szabadítson már ki végre. Amiről azonban megbizonyosodik minden alkalommal az ember, miközben a tornya ablakában áll, miközben néz el a francba, miközben valami kásás megelégedés tölti el, hogy a természet és a külvilág igenis empatikus, mert most pontosan olyan savanyú, préseltajkú, a ritkás-haját-lerágott-körömmel-gereblyéző lúzernek tűnik fel, mint amilyennek ott a toronyban állva ő is szerette volna látni.
Bejegyzések
1 megjegyzés:
ne aggódj a világ miatt. én már találkoztam vele, nem mindig éri meg a kontaktust. mondjuk attól függ, éppen milyen napja van. meg ha mondjuk előző este buli volt, és a világ másnapos, nos, akkor forget it. de van az úgy, hogy jókedvű, és akkor tökre chatty, és akkor sokmindent elmesél és egész jó társalogni vele. de a toronyba nem mindig tud felkiabálni, elég gyenge a hangja. szerintem le kéne jönnöd...
Megjegyzés küldése