Rossz messiásvárás

Ahogy ez a magyar könnyűzene-iparra is jellemző, a rock világában az egész bolygón mindenki valami újra vár. Senki nem tudja, pontosan mit is vár, vagy minek is kéne eljönnie, mindenesetre visszasírja mindenki akár a 60-as, akár a 70-es, vagy épp a 80-as évek koherens korstílusát, sőt, vannak akik a kilencvenes évek elejére jellemző glamrock-oppozíciós kultúrában is látni vélik a kohéziót, vagy akkor már mondjuk is ki a bűvös szót, a korszellemet (sokaknak egészen profánul csak cejtgejszt). Lezárult az időszámítás utáni harmadik évezred első évtizede, és a könnyűzene felszentelt esztétái nem tudnak mit kezdeni tíz év zenével és a gyökeresen transzformálódott közvetítői médiumokkal, például az alattomos kis mp3-al.

Tényleg nincs hatvanas évekbeli bitlisz, nincs a 70-es években olyannyira domináló progrock, nincs a csillivilli 80-as évek, és nincs már a kilencvenes évek sem a maga szimpatikusan fáradós alternatív zenéjével.

A magyar könnyűzene néhány egyszemélyes, önjelölt képviselője, legyen az kritikus vagy zenész, a globális fáradáson túl még sajnos a világot is meg akarja váltani. Valami olyan zseniális magyar rock zenekart vár/akar felfedezni/akar majdan létrehozni, amely nemcsak valami hungarikumot exportál az olyannyira domináló angolszász könnyűzenei élettérbe, hanem mintegy lángoszlopként ki is vezeti a sorvadó magyar könnyűzenét a sárból. Milyen szép lenne.

A mindenki számára folyamatosan, korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló zeneanyag bizony más attitűdöt kíván, mint a kuporgatott bakelitgyűjtemény felett dagadó büszkeség és beérkezettség-érzet. Ma egy zenét átlagos, zenét kedvelő fiatal nem 20 zenekart hallgat, hanem kétszázat, és még ugyanennyit ismer névről, ezen kívül pedig körülbelül ezerszer ennyi előadó egész életművéhez fér hozzá egyetlen kattintással, ingyen, sokszor robinhúdosat is játszva, amiért meglopja a Roadrunner-t, és a felvételeken még a fennakadó porcicák sem sercegnek a tű alatt.

Lehet, hogy a végtelenségig tagolódó és elágazó rock/metál/pop/indie/elektronikus szcénára mégsem érdemes már a retrospektíve megfogalmazott és definiált Zeitgeist-ot új formában ráhúzni, még akkor sem, ha a korstílusok szétválása és egymásra rétegződése kezdetben nyilvánvalónak tűnt, vagy volt értelme számontartani. Más diskurzust követelne például az, hogy miért pont csak a rock/metál/pop/alternatív/elektronikus zenei stílusok konstellációról van mindig szó, és hogy megint milyen fokú a brit rock dominanciája a simán csak „világzenévé“ degradált megannyi más műfajjal szemben.

Lehet, hogy a jelenlegi évtizedekben már kár a görcsös kanonizálásért és a tonnaszám piedesztálra emelt zenekarokért. Kár magukért az ilyen zenekarokért is, mert ezek itt ma is itt vannak még, akár a hatvanas években kezdték, akár nem, és nagyjából nosztalgia együttessé aljasították magukat. A valódi legendává érett neveknek és példaképeknek jó okuk volt tehát még fénykorukban meghalni. Azért kár görcsösen számon tartani a gyakorlatilag százával osztályozható műfajokat és nyomatni az illuzórikus rendszertant, mert ez a rendszerezés tényleg nem tud kommunikatív értékű maradni. Ma már olyannyira nem figyel senki a műfaji meghatározásokra, hogy nem is zavar senkit az sem, ha a rossz osztályzás tökéletesen zavaros. Amikor zenész-interjúkat olvasok, ökölbe szorul a kezem, ha bekezdésről bekezdésre azzal szenved egy riporter, hogy műfajlag egy bemutatkozó zenekart sikerüljön behatárolnia. Ilyen esetben nyilván régen nem a hírértékű, rövid műfaji leírásról van szó, hanem a kritikusi lelkiismeretfurdalásról, amiért már nem számontartható a százféle zenei trend és stream.

Lehet, hogy simán csak zenét kéne hallgatni. És bár a popkultúrában tökéletesen elengedhetetlen a megjelenés és a performansz stílusának kialakítása, egy vegytisztára kevert albumon megszólaló steril zene mégiscsak azt tudja adni, ami rá van égetve, a zenét. Lehet, hogy a korszellem nélküli kor képes lesz majd arra nevelni a kulturális fogyasztót, hogy kissé újrahangolja a befogadói érzékét. Ha zenét akarunk megítélni, már nem kifizetődő az általános, brand-jellegű stílusjegyekkel foglalkozni többé. Ha egy évtizednyi zenei kultúra tudatosan/tudatalatt végül is arra épül, hogy a homályos generációs identitást biztosító korstílusokat úgy an bloc megkérdőjelezze, akkor ezzel végül is mi a gond? Még csak egy közös hullámhosszon egymásba kapaszkodó spleen sem kell ahhoz, hogy korstílusokat kérdőjelezzünk meg, egészen egyszerűen hitelt ad a kétezres évek zenéjének az a realitásérzék, amellyel felfogja azt, hogy egy folyamatosan globalizálódó zenei életben (legalábbis az angolszász egyeduralom keretei között) mindenkinek van helye.

Nem hiszem, hogy egy megfáradt évtizedet hagyott volna maga mögött most a könnyűzene. Szerintem az ötvenes évek óta a legsokszínűbb és nyilvánvaló módon a legtermékenyebb évtized volt. A mai, népességet tekintve is jóval tekintélyesebb generáció számára pedig a legizgalmasabb. Hogy harminc év múlva ki, mit, miért, hogyan akar kanonizálni, ezt a kérdést én hagynám az elkövetkezendő évtizedekre leszármzó, humortalan taxonómus-nemzedéknek.

A magyar zeneipar pedig jobb, ha nem ölbe tett kézzel várja a messiást, mert a messiást ki kell tudni termelni. Egy rakás lánglelkű zenekart kéne tudni kitermelni, megteremteni a nagy számok törvényéhez szükséges mennyiséget, ahonnan majd Mo. megválthatja a világot. És amíg várjuk a fantom csodazenekart, a burjánzó könnyűzenei élet jóvoltából, mely mondjuk táplálkozhatna a többé nem lefojtott underground-ból, hallgathatna az ember egy csomó jó zenét.