Terepgyak, hajnali invokációk

Szerda reggel van, tíz óra, háromnegyed éves kihagyással ismét szociológiai terepmunkán a Blaha Lujza téri mekdonáldzban. Állok a pultnál, rendelem a bacon-ös tósztomat, kérek belőle kettőt, Ilonka püföli a virtuális billentyűket az érintőképernyős pénztárgépen, az LCD lassan elszivárog mígnem Ilonka műkörme kitörik. Bassza meeeeeg, rohan hátra, elviharzik a forró zsírban lubickoló sültkrumplihalak mellett, vonul vissza a vesztett hétköznapi csata elől és otthagy engem a francba. Lelkiekben sztornózom a rendelést, átfáradok a szomszédos kasszához, a baljós előjelű duplatószt helyett már csak egy darabot kérek, egyet, köszönöm szépen és „itt lesz az elfogyasztás“, már mutatok is a legközelebbi asztalhoz, a körútra néző ablakok mellett, hogy az lesz az Elfogyasztás színhelye. Mire az asztalhoz érnék, az már foglalt, elfoglalta egy viharvert, rádiós bácsi, aki 6 óra elteltével is ott ült, láttam is akkor, délután, a villamosból. Ugyanaz a bácsi egyébként, aki a király utcai káefcében full hangerőn hallgatja mindig a kis megviselt rádióját, ott ül viharvert kabátban, elveszetten, tök egyedül, egyedül a mekdonáldzban. Most halk a rádiója, egészen közelhajol, lehet, sikerült a hangszórót tönkretennie a király utcában. Egészen közel hajol, fantom frekvencia sávokat keresgél, épp Rákosi-beszédet hallgat, vagy simán csak a Szabad Európát. Hirtelen remegni kezd a föld, imbolyognak a mekdonáldzban a belógó lámpabúrák, a bácsi felriad, jönnek a tankok végig a körúton, de nem a tankok jönnek, hanem a villamosok, két négyeshatos ér be egyszerre a megállóba.

Leülök, és érzem, valami nincs rendjén, valami alattomos pangás dohos ujjbegyei simogatják most így reggel a mekreggeliző emberek álmait, talán szellem került a mekkafé pultja mögötti kávéfőző gépbe, talán tényleg előszivárgott néhány rejtett titok az újrabútorozott mekdonáldzban. Leülök, majszolom az egy szem tósztomat, két asztallal arrább kreol, harmincas cigány nő gesztikulál, de már hallani is a beszélgetést: Megvigasztaltalak, nem? Tegnap, én megvigasztaltalak! Nehogy letagadd nekem! Ne tagadd, én tegnap megvigasztaltalak!! A végére már üvölt, az elején halkan gomolygó fenyegetés eléri tetőpontját. Többen is felfigyelnek, a mekburi-zsírban fürdő hajnali emberek ébredeznek. Ne csináld ezt velem, HALLOD?! Megvigasztaltalak tegnap, nem megvigasztaltalak?! Az asztalt csapkodja, de könnyet nem ejt. Édes fiam, most szépen hazajössz... hallgass Anyádra, szépen hazajössz most, hallgass most rám. Nem érted? Tegnap ott voltam, megvigasztaltalak. HALLOD, a kurva iste... A gyermek otthagyhatta anyut, mert az anyu elharapja a mondatot. Magában motyog tovább. Megvigasztaltam. Megvigasztaltam őt tegnap, megvigasztaltam a rohadt kölyköt. Harminc év körüli, és mégis mintha húsz lenne. Egyetlen ránc nincs az arcán, egyben tartja a bőrét a rászáradt neutrogéna. A mekdonáldz-tévén közben Kelly Clarkson fetreng ismét az avarban, összedzsuvázza a menyasszonyi ruháját, pont, mint kábé 3 éve, mikor ez a slágere kijött, és pont, mint az összes többi klipjében, most is menyasszony ruhában gázol a sárban, a tarkóján kulcsolja össze a két kezét, villog a retusált hónalj a minden új snittre kimosott menyasszonyi fátyol mögül és azt énekli a Kelly Clarkson, közben persze néz bele a kamerába, háromperces a szemkontaktus, míg a szám lemegy, hogy valaki őt megcsalta, lehetőleg pont az esküvője napján. Megvigasztaltam, megvigasztaltam.

Nincs többé bibliás vécésnéni, elhagyta a blaha lujza téri mekdonáldzot, lehet, mindörökre. Nem ropog a szentjeromos kiadású vulgáta, nincs, ki a királyok könyve 2-be belefeledkezzék. Ez talán magyarázza is azt a megfoghatatlan dans macabrét, ami talán már fél éve ott honol a blahás mekdonáldzban, magyarázza a furcsa dekadenciát. A bibliás néni utódja blikket olvas, én elhaladok mellette, meglobogtatom a blokkot, amit még a vörösvári úti mekdonáldzban tettem félre idén februárban, mert különben 100 ropogós forint lenne a mosdó. Kézmosás után kijövök, a viharvert bácsi már nem hallgatja a rádiót, néz maga elé, az éterben alig hallható fehér zaj serceg, néz maga elé a bácsi és rágja magában a Rákosi-beszédet.

Mellette két kamasz srác kihangosított ájfónon hallgatja a ganzenróziz sweet child ‘o mine-ját, serceg a bugyuta gitárintró az ájfón hangszórójából, és a két tizennyolc év körüli srác elmélyedve bámulja a klipet, merthogy van wifi a mekdonáldzban, van youtube is. Elhaladtomban hallom, hogy türelmetlenül átváltanak a november réjnre, ahol a klipben a szles kiáll a sivatag közepére egy kis fehér fatemplom elé, egy szál elektromos gitárral, nulla kábellel és nulla erősítővel, és unplugged leszólózza sztereóban a világot.

Ismét leülök, mellettem törökök vitatkoznak, üvöltöznek kedvesen egymással. Van még pár percem a következő óráig, előkapom a gépet, és megnyitom a 2009-es Caritas in Veritate enciklikát, mely vadi új, megvan pdf-ben és pár nappal korábban töltöttem a piratebay-ről. Kár volt, mint észrevettem, mert tök ingyen fent van mindenhol a neten. Belemélyedek azért, up-to-date akarok lenni, hogy mégis mi zajlik aktuálisan az Egyházban. Tévedhetetlen-e még a pápa? Tévedhetetlen, már lassan másfél évszázada, töretlenül. Angolul olvasom, de lehet, magyarul kéne, pláne, ha a Dér Katalin fordította, mert az ő munkái vállalhatók egyedül az egyházirodalom magyar fordításai közül. A mekdonáldzban viszont csak az angol kiadás van meg, a wifit minden bizonnyal épp szabotálja a töröttkörmű pultoslány, mert nem tudok felloggolni, az ájfónos srácoknak is nyoma veszett, nincs térerő, szokott lenni pedig. Olvasom, és ismét rájövök, hogy mint általában minden enciklika, ez is tökéletesen általános, tökéletesen óvatos és kikezdhetetlen, a megmagyarázatlan kulcsfogalmak naivitásával megírva, ahol mindenki érti, valami nagy egyetemes rezonanciában, hogy végül is ez a közel száz oldalnyi szöveg miről szól. Az angol fordításban ráadásul még a „caritas“ meg az „amor“ között sincs különbség téve, mindenki csak simán love-olja egymást, ami azért is necces, mert néhány korábbi pápa még a huszadik században is előszeretettel alkalmazta az „amor sanctus“ kifejezést például az apácarendekhez intézett szövegeiben, amely persze teljesen mást jelent és jelentett. Elfáradok a sok félreintonált és félremagyarázott kifejezéstől, a Caritas in Veritate pdf verziója a Trash-ben landol. Majd magyarul, ha lesz időm a sok száz kötelező mellett, talán egyszer visszatérek rá.

A szellemek ott ólálkodnak a mekdonáldzban, a viharvert bácsi bóbiskol, a vécésnéni kis szeleteket tépked a blikkből és elmerültem majszolja az ólmos papírt. A törökök mellettem szóban megalapítják a legújabb pénzmosodájukat, melyet a változatosság kedvéért kebab gyorsétteremként fognak álcázni. A cigány nő eltűnt, engem ez mégsem vigasztal. Elfogyott a tószt, kezdődik az óra, itthagyom a hosszú kihagyás után újból megkedvelt szociológiai terepemet, és levonom a nyilvánvaló konklúziót, hogy az idő vasfoga mégis mindent kikezd. Megvigasztaltam azt a rohadt kis kölyköt, én megvigasztaltam az kurvaisten. Finom visszhangokba tárazódik a millió kis párbeszéd, cselszövés és terv, ami a mekburi-világból ottmarad a blahás mekiben. A sok visszhang kis membránokba tömörül és a helyiség, a falak, székek, konyhagépek egy vontatott, millimod herz-es tempóval pumpálják bele a fáradtságot a világba, és talán ebből lesznek a szellemek, talán ettől savanyodik a mekkafé, talán egyszer mindez szépen felrobban, hogy aztán a robbanás után visszahulljon az égből: a sok megbocsátás, vallomás, üzleti hazugság, kamaszduma meg minden, ami a mekdonáldzban naponta százával elhangzik, ilyen kis membránkba tömörülve, lehet, csak akkorák lesznek, mint egy vállpárna, és pont olyan jelentéktelenek és puhák, de én ekkor nem szívesen lennék a környéken, azt talán nem bírná ki senkisem.

Most viszont még megvigasztalódok, mert én hálás vagyok a szerda reggeli térzene ünnepélyességért, ahogy kilépek a csípős, téli levegőbe, én nem vagyok az a hálátlan, barom kölyök.