La invención de Morel

Adolfo Bioy Casares elég durván borges-i hangvételű kisregényében Morel megalkotja azt a gépezetet, mely a valóságot tökéletesen reprodukálja. Felveszi térben a képet, felveszi a hangokat, a szagokat és az ízeket, felveszi a tapintást is. Egy furcsán félbehagyott cselekményszál éppen utal még arra Casares művében, hogy az így felvett ember vagy emberek rövid időn belül mállásnak indulnak, kihullik a körmük és a foguk, és szépen elpusztulnak. De a lakatlan szigetre menekített atombiztos gépházban forgó motorok az elmálló emberek utolsó hetét mégis felveszik és folyamatosan újra játszák, így azok a felvételen tovább élnek, azaz, továbbélnek egy tökéletesen lemásolt valóságdarabkában. Casares ugyanígy, borges-i nemtörődömséggel csak röviden utal a felvételen teljes valóságukban (értsd: a szemlélő számára teljes valóságukban) megnyilvánuló szereplők valódiságára. A költői kérdés így hangzik: van-e ezeknek a szereplőknek lelkük, a felvétel meg tudta-e örökíteni az embert, mint embert? És így egyfajta klónként Morel egy hetes felvételén az ember az örökkévalóság számára megmentődik, de persze Casares óvatos, és újabb allúzióként egy fél gondolat erejéig még azt a bölcseleti toposzt is berántja a művébe, mely arra kérdez rá, hogy tulajdonképpen mi is a befogadó ember számára a többi ember megnyilvánulása, megismerhető-e a Másik és megismerhető-e az Én, azaz bír-e bármi relevanciával az, ha a kisregényben a Morel „filmjét“ néző szökött rab számára kitudódik, vajon élnek-e a szereplők (van-e lelkük) vagy tényleg csupán lenyomatok. Hogy a néző számára tökéletesen rekonstruált világ a maga színeivel, hőmérsékletével, szagaival és ízeivel valóban egy külön valóság-e, vagy csak egy háromdés, hiperfinom celluloid filmszalag pergése. Casares azzal kapcsolatban, hogy a felvételben jelen levő tárgyak ugyanarra az tárgyakra (épületekre) projektálódnak, miközben a valós (?) világban ezek a tárgyak már változásokon estek át (kibontott fal), egy további episztemológiai klisét rángat bele a szövegében, amit elsőként még Locke pedzeget explicite, nevezetese: az ember, miután csak az érzékeire hagyatkozhat, már nem is tapasztalhatja meg közvetlenül a körülötte levő világot, egészen egyszerűen érzetekben tapogatózik, de a piros szekrény érzete mögött nem biztos, hogy piros szekrény van, csak egy „piros szekrény“ érzetet keltő valami (ezek mellett ott a kanti Ding an sich, ezt a témát mondjuk Casares jó ízléssel kerülte, pedig amilyen könnyen adta volna magát a téma, és ő ugyanolyan könnyen bele is bukhatott volna).

A regény a végén mégis megható. A szökött rab Morel utolsó filmjének egyik hősnőjébe, Faustine-be habarodik bele, után felveszi magát is, ahogy a Morel felvételén szereplő (immár „halott“, és a filmben folyamatosan ugyanúgy szereplő) nővel sétál és beszélget. Ehhez nyilvánvalóan jó koreográfia is szükséges, de regény hőse ezt is kitapasztalja és nyíltan büszke magára a hiteles szerepléséért. A szökött rab filmje így rávetül a régi filmre, és a mit sem sejtő néző számára úgy tűnhet, mintha a szökött rab is Morel jelenében szerepelne. A hős utolsó kérése az utókortól, miután hullanak a körmei és anyagtalanodni kezd az összes testrésze, hogy ha sikerül kifejleszteni hozzá a technológiát, ugyan projektálják már bele az ő felvett jelenét az általa hőn szeretett hölgy tudatába, vagyis, ha az leheséges, olvasszák össze a két film által reprodukált jeleneket. (Megjegyzés: itt tényleg majdnem elsírtam magam, ez tényleg megható volt, hogy egy szánalmas, számkivetett rab utolsó, szentimentális kívánsága valóban a két mesterségesen reprodukált jelen metafizikailag is abszurd összefésülésére irányul.)

A 81-es kiadású Kozmosz könyvek utószavában valaki azt akarja elhitetni a megrendült olvasóval, hogy Casares voltaképpeni tézisregénye figyelmeztetés, az olvasónak kell levonnia az erkölcsi tanulságot a valóság tökéletes reprodukciója nyomán felmerülő problémákkal kapcsolatban. Itt csábít a Mátrix-párhuzam, de Casares műve nem egészen erről szól. Morel a találmányát azért hozta létre, mert egy kis, folyamatosan visszatekercselő univerzumban örök életére boldog akart maradni. Morel a felvételéről nem szólt azoknak az embereknek, akikkel az utolsó heteket töltötte a szigeten és akik ezután rövid idővel meg is haltak – a spontán idill így sértetlen maradt Morel számára, mégha ennek tömeggyilkosság volt is az ára. Nem tudjuk, a jelen valóban tökéletes-e, hogy a felvétel tényleg a végtelenségig cizellált, hogy a szereplők ezáltal éreznek-e egyáltalán. Casares azonban mégis kihasználja azt az ismeretelméleti tanulságot, hogy mind az utólagos néző, mind a felvételen megjelenő de utána nyomban elpusztuló szereplő, és rajtuk kívül a felvételen megörökített fantom számra is tökéletesen mindegy, ki mit érez és végül is kinek marad meg a „lelke“. Mindhárom szemszög részleges, egyik sem tudja a másikról: az elhúnyó valóságos szereplő sem a saját magáról készített másolatról, a néző sem a filmen szereplőkről, és az elhúnyó valóságos szereplő sem a nézőről, hogy melyik az igazi, ki a valódi befogadó és ki a hús-vér szereplő, és hogy melyik jelen(et) az igazi. Casares kisregényében csak megörökített és visszajátszott valóságokról beszélünk, és mégsem merjük ezekre ráfogni, hogy nem igaziak.

Borges megsimogathatta tanítványa buksiját, mert ezt a kisregény ő is akármikor megírhatta volna, de hát Casares érdeme mégis a mű, így utólag.

Casares műve mégiscsak idillikus annyiban, hogy az eutanázia-hatásfokú mesterséges valóság-repró gyakorlatilag az Örökélet maga, az emberi vágyra adott válasz, hogy marad-e nyoma az individuumnak a világban, és nem csak a történelmi tömegekbe oltott közlegenda révén, hanem a maga kis ereklye-szerű filmetkerecsében, és hogy végül is a mostani életünk is elképzelhető ugyanúgy filmszalagként, mert ha véget ér, valami nagy Mutatóujj megnyomja a rewind gombot és kezdődik minden elölről. Lehet, a mostani életünk képernyőjén is ott pislog a jobb fölső sarokban az, hogy Replay.

Ha lehetőségem lenne rá, lejátszanék magam számára egy utolsó hetet, amiről persze elhitetném magammal, hogy valójában nem tudom, hogy az utolsó a számomra, de ezt mindenesetre felvenném, és igen, örülnék a végén, hogy egy ilyen szánalmas héttel bekerülök az örökkévalóságba. Nekem ez kell, egy utolsó húsos falat, de persze legyen elég cizellált az íz és az inger, nekem ennyi bőven elég lenne, még hitelesnek is tartanám ezt a tettemet, mert én is egyetlen nyolcnapos hétre vágynék, Faustine-nel, és valami hülye koreográfiával még azt is beadnám mindenkinek, aki nézi ezt a banális filmet, de elsősorban magamnak, hogy ez pontosan így zajlott, Faustine velem jött ki a sziklás tengerpartra, könyvvel a kezében, melyből az utolsó nyolc napban egy betűt sem olvasott, így nézte a dupla naplementét, merthogy a felvétel égre vetített napja a Föld változó pályája folytán már nem a jelenlegi nap pozíciójában nyugszik, de persze megintcsak marad a kérdés, mi a jelen, én mégis beállnék Faustine elé, ő meg átnéz rajtam, ám a dramaturgia szerint mégiscsak engem néz, itt úgyis a dramaturgia a lényeg, eladnám tehát az egész életemet az utolsó nyolc napnyi gyanútlan idillért, mert így ez a nyolc nap szépen beragad, mint a tű a félreszántott bakelitbarázdában, viszont úgyis ez a kedvenc részem a dalból, nem is baj, ha ilyen ügyetlenül most már örök ideig megugrik majd a lemez.

(Az utolsó héten vigyáznom kéne arra, hogy keresetlenek maradjanak a mozdulataim, hogy mégse valljam meg minden bűnömet. Azzal végül is a saját éntudatom bomolna széjjel, és az itt felejtett bűneimből elég szánalmas módon valami lassú entrópia is elkezdene nőni. Ez nem volna jó.)