Szívlapát

Egész nap hólapátolás, virradattól sötétedésig, lendít, céloz, csúsztat, emel, lendít az ember, a csúsztatás és az emelés között pedig gyomorszájon szúrja magát a nyéllel, ahogy a lapát vége megakad a letaposott, köteges hóaljzatban. Kemény munka ez, lehet, hogy meg sem éri, majd jön az ónoseső, majd pont az általad megtisztított díszkőre fog odafagyni holnap. Mindenesetre lapátolsz, mint egy viking Danaida csávó. Az átfagyott tenyeret a meleg szobában hőtűk szurkálják által, de te még nem tartasz ott, még nem mész be a házba, te még lapátolsz, és amikor aláérsz, az egyik fenyőfa ágáról, mintha egy rossz angol filmparódiában lennél, a nyakadba hull újabb tíz kiló hó.

Az ember lapátolás közben sok mindenre figyelmes lesz, figyelmes a jégcsapok hűvös koncentrációjára, figyelmes, ahogy nyikorog a lapát nyele, ahogy egy befagyott fácán a lapátolás közben felhalmozott hókupac mélyén hibernálódik, ahogy a jégen csúnyán kattogva gurul egy elkésett toboz, ahogy az ég a fenti szürkeségben nem is létezik már, ahogy a lapát éle is furcsán sercen, üvegesen csörömpöl, figyelmes az ember a hólapátolás aktusának abszurditására, a tisztára mosottság felemás derűjére, arra is figyelmes lesz, hogy lehetne mindennél sokkal jobb dolga, de a hólapát megint sercen és a felszínről felszakadozó hó alatti furcsa csillogásra is felfigyel az ember, valami nincs rendjén, mik görögnek most rá éles csuszamlással a lapátodra, mégis mik lehetnek ezek, lehajol az ember, nem akarja elhinni, és mégis, mégis a sok jégpozdorja között jégszívet talál, megtalálja hát a hó alatt a szívét, ami ki lett belőle tépve és most jól át is fagyott, de legalább szépen csillog, egészen átlátszó, és jó szabályos is.

Nem akarja az ember bevinni a hőtűk közé a szívet, hiszen ha átfagyott úgyis, kár lenne felolvasztani, kár lenne a rideg, diszkrét geometriáért.