Délnémet barokk szentháromság

Akkor száll fel a sváb nő, kis flanel kabátkában, talpig feketében, mindenféle árnyalatú feketében, fekete csizmában, és a szemhéja germánosan feszes, az ajkai és felette a sátorszerűen az orrához ívelő vonalak ősi délnémet barokk szentháromság-allegóriát alkotnak, a haja szőke, nap mint nap orsózó ujjak matatnak benne reggel és este. Még rajta van a kapucnija mert kint szemerkél az eső. Már lent az asztóriánál éreztem, hogy eső lesz, mert elég nehéz lett a levegő, egyesegyedül voltam a szűk metróperonon, és sétáltam a felújított metróperonon, sétáltam a márványkussban. Az elte első félévét mindenképpen meghatározza majd ez a gégés, papírcsörgés tompaságú matt csönd, ami hirtelen kerekedik, ha kiürül a megálló, reggel és este. De lehetett lent érezni, hogy nehéz az eső, megéreztem talán a tobozmirigyemben vagy mimben. Össze fog még folyni ez a félév a Dire Strait-szel és Jean Michel-el is, már most nyilvánvaló. És a tengernyi szaggal, ami szálldos erre-arra, a szagokról az embernek mindene eszébe jut. Segít még a zene, például amikor emlékezetes korszak maradt nálam a tizedik osztály, ahol egybekeveredett a Nighwish-os periódusom Leibniz-cel, Schillerrel és egyáltalán, az egész unalmas felvilágosodással, meg az akkori nyomorúságos téllel, és hogy a szivacson kellett aludnom egy évig a földön. De most még az asztórián vagyok, elhalad mellettem három zsidó kamaszlány, sorrendben Sára, Sára és Rozália, lépdelnek szinkronba, mint a kis tini-párkák, nem térnek ki előlem, én meg nem kekeckedek, mert a körömollóval még szépen elvágják az életem fonalát, és akkor nézhetek, és akkor kuncoghat fölöttem sorrendben Sára, Sára és Rozália. Csizmájuk kopog, csikorog a bordázatba ragadt kavicsoktól és a volt fiúik kirúgott fogától. Ártatlanok, szemük távol ül egymástól. Kész felüdülés volt tehát, amikor a buszon felszállt a sváb nő.

Halmozódik a sok könyv az ágyam körül, és szeptember óta belekezdtem vagy 10-be is, de egyiket sem fogom már befejezni soha. Tele vannak szenvedélyek viharával, tempeszt of pessön, szerelem vihara, la pirmavera de las emociones ardientes, jézusom, mik ezek a könyvek, miket olvasok én? Semmi extra, csak Virgina Woolf meg Márquez. Borultak már majdnem a vállamra rossz bulik után emberek, hogy bizony a szenvedély szétcincálta őket menthetetlenül. Nem mintha nem szoktam volna meg eddig, hogy lelki szemetesládának kiváló vagyok. És kérdez borgőzös lehelettel tőlem P. és K. és M. hogy hogyan lehet így tovább élni, két barátnő között, a senkiföldjén, a restiben? Hát hogy. Nem kezdek el bölcselkedni, nem kezdek el zenét, filmet, könyvet ajánlani nekik, mert úgyse értenék, úgysem erre van szükségük, én meg tátom ki a számat, lelki szemetes láda vagyok, dobják belém a cevaszoftizt. Hogy megviselte őket szerelem a vihara, és valóban megjelenik előttük egy nagy tornádó, tölcsérrel, repülő napraforgó táblákkal és egy lakókocsival is, meg egy tehénnel. Pedig a szenvedély soha nem viharos. Nem tudom, ki találta ki ezt a sokatmondónak sokatmondó, ámde annál hiteltelenebb metaforát. Inkább olyan a szenvedély, mintha belenyomnák az embert egy piritóssütőbe és 7 perc után betennék két gyorsfagyasztott Tondach tetőcserép közé – és egy kicsit úgy néz ki az ember ilyenkor kívülről, mint a kis 15 wattos Marshall kombóm, amit álmomban a második emeletről a garázsbejáró díszkövére basztam.

Ilyen nő kell nekem, morfondírozok, ez a sváb kell nekem, nézi leplezett unalommal az éjszakát, merthogy Chumbawamba koncert is volt aznap, ilyen nő kell nekem, megáll, megnéz, konstatál, értékel, behelyez két átlagos csupor közé engem is a sparhelt fölötti polcon. Még kis címkét is csókol a homlokomra pengeél kecses ajkaival. Annyira kulturált és agilis, és finom fehér vérű is, ereiben germán szőkeség csorog. Nem fut ki nála soha a tej, nem emésztene vele a szenvedély sem, hanem kis selyempapírokkal és más tamponokkal tapétáznánk ki az életünket, és akkor diszkréten felitatjuk egymást, és artikuláltak leszünk, és udvariasak, közösen Bizet-t hallgatunk, szeretkezünk.

De már le is szállt és én el is felejtettem egy életre az arcát. Ez volt talán a legjobb tulajdonsága, hogy rögtön el lehetett felejteni az arcát, csak azt tudtad, az maradt meg, hogy sváb. Egyedül maradok megint a buszon, szántunk bele az éjszakai külvárosba.

És ekkor volt az, hogy menthetetlenül boldog voltam megint. A shellkút kagylója kinyílt nekem a vérneon foglalatban, az aszfalt kitisztult a maga prűd, tükrösen önreflexív hajlamaival, visszaverte az én arcomat is, a fák az erikszon épülete alatt virágzottak az őszben és bólogattak lelkesen és egészségesen, mondjuk ez talán csak azért volt, mert jó sok atomhulladékot ástak bele abba a dombba és persze szivárog még ma is, élni fogok kilencven évet, haha, néztem ki a huzatos busz ablakon, menetiránnyal háttal ülve sodródtam elfele, mint egy rossz ejtőernyő, és minden nyomorúságos volt, kihalt, kivesézett, de akkor én boldog voltam és nem nyomorult, és be kellett látnom, hogy menthetetlenül fiatal vagyok még.