Klaipédai noktürn

Most a vershelyzet a következőképpen néz ki: Klaipédában sétálok a mólón, nézek ki a tenger irányába, de csupán képzelni tudom magam elé a tengert, mert eltakarja előlem az a kurva hosszú földnyelv, ami még az orosz kalinyingrádi zónából kezdett el beleharapni a tengerbe és húzódott egészen idáig, Litvánia egyetlen kikötővárosáig, hogy egy kis lyukon keresztül azért ki lehessen jutni a tengerhez de egyébként máshol nem, és bizony morajlik is ott többszáz gigantikus konténer hajó az öböl bejáratánál, sétálok a rakodó hajók küklopsz-magányában, és szitál a hó, és kásás a sós pocsolyák vize a parton.
A klaipédai egyetem a tükörsimára fagyott, többsávos autóutak négyzetrácsában olyan, mint egy boszorkányvár, téglás, havas, vikinges. A helyi sajtó szerint az egyetem beláthatatlan könyvtárában havonta erőszakolnak meg diáklányokat helyi falubikái a városnak. Ugyanis akárki bejuthat az épületbe, porta nincs, és ahogy érkeznek az erazmusz pályázat finanszírozásában a külföldi tanulók, általában a lengyelektől és az oroszoktól, de bizony innen Magyarországról is, az óvatlan diáklányok mind teherbe esnek, akik ugyanakkor váltig állítják, hogy nem erőszak, hanem csupán vehemens indulatok áldozatává váltak, mindez mit sem javít a rossz hírnevükön, és a szőkebajuszos litván halászbácsi az esti családi kupaktanácson csak azt hajtogatja, hajtogathatja, hogy züllik a világ, kásásodik a hidegtől a tenger, ömlik az olaj a tartály hajókból, döglik a hal, világválság van és dugják a magyar lányokat az egyetem könyvtárában. Engem az ilyen dolgok elviekben nem tudnak érdekelni. Halott ez a Klaipéda, halott vagy, hajtogatom, halott vagy Klaipéda, ezt dúdolgatom, és egy egy kis ütem a számból mint egy fess-üde jégkocka, kipottyan, és beleesik az esti kólámba, amit szürcsölgetek, mert errefelé nem ismerik a sör vagy a forralt bor fogalmát, csak valami gin-szerű szart isznak, így én kólázgatok, kint a teraszon, már rég idefagytam, még a teraszon ültem ekkor és csak később indultam a rakpart felé, a benti avas morajból bámulnak rám a litván halászok, hogy ki ez az állat, aki kint ül mínusz tíz fokban, hát én vagyok, esik ki a számból a jégkocka, és nagyot koccan a kóla tetején, mert befagyott már az alja annak.
Tök egyedül vagyok ebben a városban, mely kihal gyakorlatilag este hatkor, bezárnak a boltok, kinyitnak a piti kocsmák, omlik a polcról a könyv a könyvtárban, dudálnak a konténeres hajók, havazik torz kis pihékben az ég. Néhány utca ez az egész város, két nap után már el se tudtam volna tévedni, kis hotelszobámban pedig úgy néztek rám az első éjszaka, mikor wifi után érdeklődtem, mint a hülyére, de aztán bólogattak kedvesen, nem tudtam akkor, hogy miért, csak este a vacsorához kaptam desszertnek még hat tonna spéci kagylót felárért. De szerencsére van internetkártyám, ez sokat segít.
Nem tudom, mit keresek itt, nem tudom mi dolgom van itt. Akármelyik nap hazamehetnék a budapesti novemberbe, vissza az eltére meg ilyen szar helyekre. Nem tudom, miért kellett ide kiutaznunk. Nincs semmi dolgunk itt.
Tele van az egész város vendégmunkásokkal és vendégegyetemistákkal. Van itt nagy kórház is, ott dolgoznak a vendégegyetemisták a szociális munka szakról. Hogy angolul vagy németül senki egy szót sem ért, az alap. Én nem fogok ide ösztöndíjat kérni. Ha ide osztanak be, körberöhögöm majd a pályázatisokat.
Nem tudom, mit keresek Klaipédában, amit régen néhány szerencsétlen teuton hozott létre még nyolcszáz éve, nem tudom mit keresek itt, nem találkoztam magyar diáklányokkal, de lengyelekkel vagy oroszokkal se, csak fagyott kólát iszogatok, sétálok a mólón, netezek, és várom, hogy mehessek haza, majd beállítom valamelyik nap este, hogy másnap hatkor már szóljon az ó.r.a., és akkor mehessek innen haza, Kalinyingrádon, Lengyelországon, Szlovákián keresztül, mehessek haza, most nem tudom, mit keresek itt voltaképpen.