Hej-haj, csúnya csütörtök

Nem bírom megállni, hogy én is YT-s videókkal szórakoztassam a nagyérdeműt. A jobb oldali oszlopban található linkgyűjtemény frissítése közben/előtt álljon itt kezdésnek egy jó kis metronóm koncert (migrénben szenvedőknek nem ajánlott, a koncert a fél perc francia szöveg után kezdődik).



Szállok le a villamosról a blahán és akkor balról, egészen felülről, fejbecsap a napsugarak hője, mint egy kozmikus baseball ütő. Lépkedek tovább, göngyölödik ki alólam a járdasziget, rajta az emberekkel, a féllábúakkal, a kiskutyákkal, a reklámvitrinekkel, a sínnel és a villamossal, redőbe gyűrődnek, jaj, csak nehogy elpusztuljanak a betontekercsben, ami így keletkezik, hogy én lépkedek előre, le, az aluljáróba, le, a káposztaszagba, mint eg lenge kis Teiresziász, csordogál patakokban a káposztalé, csorog a Styx, de nem érdekel a világért se. Egyik kezemben bőrmeleg bugyi, a másikban marék pengető, a hátamon egy táskában karóba húzott lingvisztikatankönyvek kis vudubabái. Ez volt a szerdadélután, kicsit kerülgetett valami émely, de nem törődtem vele, mert nem hányhattam ki a twistert, amit az előbb a KFC-ben betoltam, mintegy vigasztalásként.

A nyelvtud órák lassan a versírás papírízű parnasszusává válnak. Egész héten csupán ez a másfél óra döbbent engem rá a világra, a finomságaira, ahogy bámulom a nagyon csúnya, húsos lányokat magam előtt és Lolitát a szemem sarkából, kiélesedik a szemem ilyenkor, beleveszik a homogén semmibe, a Lolitát egy pillanatra elfelejtem és akkor a csúnya professzor és a csúnya lányok elhitetik velem, hogy ez lehetne másként, hogy biztos nem így van ez, a szemem ráfókuszál az abszurd, szenvtelen semmire, a heideggeri semmire, és ekkor fellázadok, ekkor fellázadok a világ ellen. Természetesen mindez nem ilyen direkt hatású. Annyit érzek csak, hogy émelygek, émelygek, és aztán hirtelen kiürül a gyomrom, eltűnik belőle egy órára minden. Nem érzek semmit. Ekkor, a T.S Eliot-i elszemélytelenítés metódusával élvén, gyakorlatilag jó szerkesztőemberként, írogathatok is mindenfélét. Érzelmileg nem is lesz tétje számomra, friss víz csorog az ereimben, tisztán látok, tisztán válik el a vér és a savó. A vargalaci órák ilyen kis szenvtelen szentélyévé váltak a hétköznapok során. A 327-es szoba ajtaján kukucskálok befelé szemérmetlenül, látom a görnyedt alakomat, és még visszhangzik az E épület tágas lichthofja alján a bádogtetők robaja, ahová a létra zuhant, amin felmásztam, de mikor felértem a harmadik emeletre, már el is dobtam. Lolita egész órán a haját fonogatja. Kis ujjai unalomtól duzzadtam fésülgetik a szőke fonatokat. Nem nézek fel rá az alkotói hévben, mert rájönnék, hogy ő a hitelesebb.

Engem megfosztott az isten a teremtés szimbólumaitól, a mellektől, nem egyensúlyoz ki engem, ahogy állok 185 centi magasan, csak imbolygok, mint a deszka, mert hevernem kéne, hevernem megadóan, minden férfinak hevernie kéne.

A szobámban lassan minden apró kis rést megül a só. A sókristály lámpám a felére apadt, és félő, hogy a kis kombóm is bekrepál lassan. Az állólámpám felső tányérjában 3-4 mili vastagon tapad meg a fehér izé. Minden fehér, minden nehéz a sótól. A tüdőm belül olyan, mint egy kis sóbánya, szemcsékben gyöngyözik benne a só. Szülőkkel még konzultálnom kell erről.