Egyszerű receptek

Vannak az életben egyszerű receptek. Veszel 3-5 tojást, belekúrod az előmelegített serpenyőbe, kiveszed onnét és kész a rántotta. Instant kávéporra forró vizet öntesz, nyomsz bele valami édesítőt, kész a kávé, napi háromszor. Piritóst bele a piritóssütőbe, kiveszed, rácseszed a vajat és a sajtot. Felmész a netpincer.hu-ra. Elmész a káefcébe. Stoppolsz a börgerkingnél. Reggelizel a mekdonáldzban. Az élet csupa egyszerű recept, nem halsz éhen az isten szerelmére se.

Napjaim kemény gyakorlásokkal telnek, de kezd a taposómalom alján a valami áthatolhatatlan, kőkemény lepedékréteg lerakódni, és hiába paprikázom/fűszerezem a napi rutint dzsessz-akkordozással, fusion-szólókkal – nem igen segít. Mint amikor egymás után 13 fasírtot benyomsz, az utolsónál érzi az ember, hogy elszabadul a szájüregben a péhá érték. Az ember nem szeret úgy élni, mint akit most olvasztottak be valami piritósba, ezt az egyet azért nem. Felette és alatta őrlődik halk szemcsékben a ropogós izé. Szeretnék majd verset írni a hangszerek abszurd csendjéről. Amikor belépsz egy próbaterembe, még nem kapcsolod fel a villanyt, csak a kinti neon szűrődik be, és megcsillannak a gitárhúrok, a dobállványok és a csavarok, a mikrofon acélos sörtéje, a basszusgitár hangolókulcsai – a hangszerek pedig kussolnak. Persze, el lehet kezdeni velük játszani, zúzni a csendet össze öblös mozdulatokkal, de tök mindegy, mert az előbb ott sutyorogtak a csendben, ott esküdtek össze ellened valami véres totemszövetségben, hogy nem a te zenédet, hanem a maguk zenéjét fogják játszani. A dolgoknak lelke vagyon ám. Aztán püfölheted, nyivákoltathatod őket, persze, megszólalnak, de ők megsértődnek, amikor csendben hagyod őket, mert csak járna a szájuk minden percben, és csak nagyon kevesen találnak rá egy hangszer monológjára a maga hullámhosszán. Szóval erről kéne sürgősen valamit írni, ha lehet.

Holnap újabb fásult nap, megyek egyik óráról a másikra, ásítozok nyelvgyakon, torrentezek informatikán, alszok irodalmon. Megyek húrokat venni, megyek a padlógázba, jövök haza, tanulok holnapra, részt veszek mindenfélében, és úgy érzem, hogy ezeken a helyeken pont nem kéne éppen akkor ott lennem, mint a Tiesto-szetten a symában reggel négykor, hogy még van hátra 2 óra, ott sem kellett volna ott lennem, nem kéne lennem az E épület x.-ik emeletén, a D épület alagsorában, a C valamelyik omló oldalszárnyában, a Gvár félhomályában, a padlógáz 11 emelet mély irodájában, itthon a szobában, az ágyamban, az ágyam alatt, az ágyam tövében, a szőnyeg alá befeküdve és a portól megfulladva, kint a városban,
a KFC-ben és a mekdonáldzban,
a gitárboltban és a metróban,
a fordított távcső-mély szobában,
mert a bérletem kimostam
és a tegnap is most van.

Szóval csorog le a kézfejemen egyik nap és amásik, mint a tegnapi elszart csontleves gyöngyözése. Puffadnak az órák mint a bigmek szezám-rücskös háta. Lyukas az élet, mint a twister alja.

De azt hiszem most már megyek vacsorázni, mert igen éhes vagyok.