In memoriam Cziglán István

Jean Michel után Napoleon Boulevard napot tartottam. Vegyítettem Lilla szóló albumokkal. Cziglán szólók a Megadom magam-ban, az Én időm lejárt-ban, a Jelentés az alagútból című számban. Nem bánok semmit se már, mert mondd, miért ne lenne szép. Ej-haj, nincs nálam semmi, csak ez a két üres kéz, olyat ne tégy, amit majd holnap szégyellned kellene még. Legyél bátor, értem se félj. Mondom, még lejátszom az Oxygen-ből a harmadik, negyedik, kilencedik és tizenharmadik részeket, de ma NB napot tartottam. Vegyítettem egy kis Solaris-szal is ugyan, melynek tagjaiból verbuválódott később a NB, ám azt nem mondhatnám, hogy Solaris dalokat is dúdolgatok magamban – főleg mert a Solarisnak nincs is szövege. Csak figyelem a NB ritmusait, az elképesztő dob és cintányér játékot, az ötletes szinti futamokat és a kilencvenes évek klisés-ámde-annál-királyabb gitárszólóit. Jóízűeket csettintgetek a nyelvemmel, hogy ejha.

Kis keringőket járok a novemberi délutánnal. Kezembe helyezte apró, fáradt tenyerét, mely a báli kesztyűn keresztül is izzik valami lassú égés hevétől, talán már rozsdásodik belül az ínhüvelyrendszere, görcsösen markolássza a bal kezemet, friss bársonykesztű van rajta, fehér, mint a szarvas agancs, tiszta, mint egy Cziglán-szóló, markolja a bal kezemet, de erőt nem érzek benne, csak ónos súlyt. A dereka feszes és peckes, valahogy mégis túl könnyű, nincsen tehetetlensége a testének, kis darabos körökben mozog, és tele van ridegséggel, gőzcsomós sóhajokkal, véletlen reggelek vannak a szemében, cinikus, bután sejlő holdakkal a halántékán néz jobbra és balra. Nincs báj az arcában, hacsak a saját magát meghazudtoló frissesség nem az. Azért kértem fel táncolni, mert megkivántam a fehér bőrét, angolszász üde arcát, asszonyos csípőjét, ejét, mindegy. Éppen felrakta valamelyik intelligensebb lemezlovas a Modern tangót a Napoleontól. Ez a szám is sok bátorságot adott ám. A lába alatt kis zuzmónyomok keletkeznek, mosolya mint egy kis ukrán szukáé, mégis csábító, hónalja felől meleg, dezodoros pára szálldos, keringünk amorf trapézokban, teste könnyű, mint egy odvas rönk. Négy perc telik csak el, véget ér a szám, négy perc, és akkor a november délután tündére leereszti a karját, bámul rám csodálkozva, esetlenül, bájosan, és szétesik apró, fehér rojtokra. Szaladnak a takarítók öblös lapátokkal, elhalkul egy kicsit a báli terem, tök hülyén ott vigyorgok egyedül a táncterem közepén.

Hazaérve állok a bástyámban, nézek ki a hét ablakomon, rá a teszkóra, rá a megyeri hídra, rá a gyárkéményre, rátekintek minderre a sok kacatra. Kezemügyében árválkodik egy másfél éves, félig kiivott Efes sörösdoboz. Mellette üres Dunhill-es dobozok. Hevernek.

A bástya kiemelkedik a városból, olyan, mint a gyűrűkurában az a fehér város, Minas Tirith. Messzire ellátok, messzire el tudok ám lőni a 44 fontos Kassai reflexíjunkkal, acélnyílvesszőimmel, el, egészen a megyeri hídig, átlyuggatom a novembert, az üreges-rönkös testét, mely szétesik apró, fehér ficánkoló halakra, elborítják a várost, berekesztik a Dunát, ellepik a Vízivárost. Molett hableányok fognak elúszni a bástyám ablakáig, mely a legmagasabban lévő ház egész Budapesten, csak az én bástyám éli túl, 7 ablakával, és megerőszakolnak majd a telt amazonok, jön Pentheszilea, ellopja ivadékaimat, ha fiút szül, megöli, ha lányt, újabb hableányt nevel, vulva nélkül, minden nélkül. Úszik a november délután szarvas agancs fehér báli kesztyűje a haltömeg tetején, a víz alatt szirének dúdolgatnak egy-egy NB szólót, csak 6 oktávval feljebb és én már nem hallom, hanem a szívemben érzem, az hasad ketté, akár a porcelán, megtelik savas pudinggal, leöntik sziruppal, és beforrasztják az amazonok gyógynyálukkal, mely mentolos és fagyos.

Ma Napoleon Boulevard napot tartottam, kevés reménnyel heverek az ágyban, írom ezt a szart. Jaj, hallom, hogy elhalkul a báli zene, a parketta felszisszen végre, ahogy lelépdel róla mindenki, én meg nemhogy eltenném emlékbe, csak taposom a megmaradt néhány fehér selyemrojtot bele a parketta-közökbe, törlöm bele a lábam, veszítem el a szüzességem.