A csalogány és a poliszindeton

Január 8.


Most csend van és nyálka és hosszútávfutó Loliták és hazugság és rossz sör. Miután betértünk a Csalogány menedéksörházba húszforintosokkal játékgépezni, én azt gondoltam, az éjszakát ilyen blaszfém módon meggyalázni nem lehet. Nem részletezem tovább, ott soproni volt és viaszosvászon és ötszázforintos dzsekpot és balzaci mikrokozmosz és piarista öregdiák is. A piarista öregdiák ráadásul jól be volt baszva és ugyanazt a levegőt szítta, mint én.
Lolitával felsorakoztunk az astoriai metróperon egyik végében és lesprinteltünk a másikig. Ő győzött, mondanom se kell. Én a versenyben csupán azért maradtam le, mert az alárendelődés kényelmének mibenlétéről kezdtem el egy diskurzust – saját magammal. Igazából pont ezt a címet akartam a mai bejegyzés fölé is odavésni. Én a jelenlegi állapotom szerint 66%-ban nőnek érzem magam. Mint ilyen, hajlamos vagyok az alárendelődésre, nem mintha a női mivolt jellegzetesen eme tulajdonságból fakadna. Amikor az ember az ámor szanktusz-szal várja a mennybeli hitvest, ugyanilyen remegő/begörcsölt hüvelykkel próbálja eltalálni a szar mobilon az üzenet megtekintése gombot, mely mint egy perverz adventi kalendráium ablaknyitogatósdia, megnyitja a mesztic csatjól kapott halálos ítéletet. De a mesztic csaj is a múlté, én Lolita mögött fuldoklok a fékporgőzös metrószélhuzatban. Amint a túloldalhoz érünk, rámtelepszik egy alapszorongás, amikor úgy érzed magad, mint egy laboratóriumi patkány, hogy bármit teszel, az törvényszerű, azt följegyzik, és ítélkeznek is fölötted, mert nem is lehetsz más, csak egy panelszerű adat egy hosszútávfutó díva szemében, egy jóindulatú általánosítás csupán.

A mekdonáldzban pedig nekem bazmegolt Niké, aki tizenhét volt, szőke, és akinek bevarrtak két szilikonhurkát az orra alá szájnak.