D-day

December 9. (D-day)

Gyásznap. Tavaly karácsony óta az első nap, hogy nem gitároztam egy másodpercet sem, pedig lett volna rá időm. Rengeteg. Az egész nap. A nyári utazgatásokat leszámítva mindennap gyakoroltam. 15 perctől kezdve a 7 órás maratonokig bezárólag valamennyit biztosan. Ma rendet raktam a szobámban, ma ahhoz volt kedvem. Képzelheted.
Kiírtam 10 dvd-t megint. A monitorfénytől vízszintes csíkokat látok a levegőben, ha oldalt billentem a fejemet, akkor a vele billennek a csíkok is.
A töltőtoll néha megadja magát és elvérzik minden tintája. Megadom magam én is. Savas a szám a mócártcsokitól. Rohad benne az egész klasszicizmus és a gótikus szájpadlás.

Én már abba generációba születtem bele, amelyik egy nehezebb életszakasz előtt még elmenti a játékot, s ha elcseszi a következő lépést, újraloadolja. Ez abban az értelemben szerencsés, hogyha nem kell minden pályát újból megismételned, minden bejáratott szörnyet újra lelőnöd. Viszont néha elvesznek az értékes dll fájlok, és akkor bár azonos pályán maradsz, a plazmaágyút elveszíted, aztán ottmaradsz a szar bokszerrel meg a pisztolyoddal és 20 tölténnyel. A régi Doom kilépéskor mindig figyelmeztet, hogy a rideg DOS sokkal véresebb, mint egy Cacodemonokkal teli sötét terem. Igaza van, a DOS véres hely volt, és én a DosBox szimulációmmal palackba zárt szörnyet dédelgetek.

Most, a héber időszámítás szerinti ötezer-hétszázvalahanyadik évben, jó lenne kezdeni már valamit. Azt hiszem, kiírok még néhány dvd-t, és írok ma még három verset. Beüzemelek ezek mellett még egy új Oldspice Kilimanjaro-t is, mert a régi vájtvóteres szar elfogyott.