Örömünnep, tánc, mulatság és jókedv 2.

Igen, végre kész a nagy ópusz, első instrumentális „dalom“.

Senkit ne tévesszen meg a legelső csúszás után bevillanó TV2-szignál, mert véletlenül került oda. A videó második részében látható egy pillanat, amikor éppen nem a nézőt próbálom a tekintetemmel a képernyőn keresztül ledöfni, hanem valahogy elmélázok egy pillanatra, na pont akkor jutott eszembe, hogy ez a tévékettős, ez az a hülye dallam, amit a tévékettő minden ajánló és reklám előtt és után bejátszik a legkülönbözőbb szerencsétlen hangszerelésekben. Na jó, a hangszerelések azért jók.

Szóval remélem elég kúl vagyok, és hogy nem látszik, hogy ötvenedszerre veszem már fel ugyanazt a másfél percet, és hogy a tököm tele volt már az egésszel, és hogy egy következő délután már nem akartam megint beállítani a kamerát, a fényeket, a plánt és nem akartam újból egy fél órát csak azért bemelegíteni, hogy eltudjam játszani a gyorsabb szakaszokat. Szóval lusta voltam egy jobb felvételhez és így legalább majd lehetőségem lesz erre ráfogni, hogyha esetleg szar.

Most borúlátásba döntött a ginisz, tele van élesztővel a gyomrom. Ma meghallgattam 18szor a Jelentés az alagútból c. Napoleon Boulevard számot, és rájöttem, hogy a szóló első négy hangjában benne van az egész életem. Valamint kb. 15ször meghallgattam a Manhattan-t is Eric Johnsontól. Ez azért megrázó, mert így arra is rájöttem, hogy a városi hangulatot nem Paul Van Dyk zenésíti meg legjobban a New York Cityvel, hanem bizony a kis Eric ezzel a funky-s, kesernyés számmal.

Holnap végre póker és végre hivatalosan is leihatom magam. Elmesélhetem mindenkinek, hogy mennyit izgultam a vizsgák során, és hogy mennyi kudarc és dicsőség ért engem ez alatt az egy hónap alatt, és hogy remélem, ezt ők is így élték meg, és ha nem, majd a lelkükre beszélek, hogy ugyan, revideálják már a szánalmas fellengzésüket, amikor arról dumálnak, hogy ők szartak bele a vizsgákba és hogy nekik jó a hármas, amikor ez persze messze nem így volt, hanem mindenki szűkölt a vizsgapapírok felett a kínos izgalomtól és az esélytelenek nyugalma is százhatvanas pulzust takart fegyelmezett lélegzés mellett.

Mára akkor ennyi. Elfogyott a dobozból a ginisz, fogytán van költői vénámból a friss vér, örülök, ha a kilencven higanymilliméternyi nyomást tartom... és toricselli torkán megakad a higanyoszlop. Utolsó megjegyzésként pedig annyit tudok hozzáfűzni ehhez az egészhez, hogy szerintem egy aranyos gyerek vagyok. Szétröhögöm a belem, mikor a félórányi videóanyagból keresem vissza a tökéletesre sikerült szólómat, és hallagtom a bazmegolásomat a szünetekben. Aranyos vagyok és szeretetreméltó.