Január 7.

Január 7.

Megtanultam végre a kedvenc Cziglán-szólóimat hallás után, de egyiket sem szeretem játszani, mert a jelenlegi felszerelésemmel a közelébe sem érek az eredeti hangzásnak. Cziglán-szólókat meg egyszerűen nem gyalázunk.

Az istenek halnak, az ember él. De persze van, aki lépcsőket mászik, magára zárja az ajtót és holtan orra bukik – olyan hirtelen, amilyen hirtelen egy légi riadó szirénája reked be reménytelenül és mindörökre.

Idecellukszoztam a kezemet az asztalhoz egyébként, azt, amelyikkel írok. Talán, hogy ne döfjem a töltőtollat a nyaki ütőerembe, mikor az utolsó kadencia is elnémul a Solaris epikus Los Angeles 2026-ából, mely számban megtestesül a tökéletes, steril-közeli instrumentális zene és annak szívfájdító élménye.

Ropit zabálok, Volbeat-et kezdtem ebben a másodpercben hallgatni. Már sajnálom, de kérhettem volna karácsonyra például egy hammond-orgonát. Ez nem a Volbeat-ről jutott eszembe. Ha ez a svéd neo-klasszikus-rock zenekar valaha is ráébredne egy ilyen hangszer létezésére, bennem világok dőlnének össze nyomban. Ezt azért mondom, mert nincs még egy olyan zenekar a világon (a magyar Hooligans-t leszámítva persze), mely ilyen szemtelenül kezdené egy 30 évvel ezelőtt is csúfos klisének számító powerchord-húrfojtásos-galoppos ritmusgitár-dallammal a 2008-as (!!) albumuk első számát. Ezek után elvárják, hogy higgyek abban, amit csinálnak. Mégis, az énekes karizmatikus hangja átsegít a traumán, és így a Volbeat hallgatható.

És végül 2009-re a megkésett újévi fogadalmam: nem telhet el úgy ez az esztendő, hogy ne legyen legaláb egy PRS SE Custom Tremolo-m. Nem fog egyébként.

Legvégezetül pedig: megszámoltam, hogy jelenleg pontosan 6 lányba vagyok szerelmes egyszerre. Hosszú idő óta először sikerült hát ilyen drasztikusan minimalizálni a létszámukat.