Akarom mondani

Ez a nap egyszerű volt. Akarom mondani: szimpla.

Az a típusú nap, amit valami egyetemen majd kivetítenek egy powerpoint-ba, hogy na, ez az átlagos nap, és közben sercegnek a tollak, csattognak a klaviatúrák, ahogy a szorgalmas diákok jegyzetelnek, hogy ez az átlagos nap, és ez így néz ki.

Még csak meg sem hasad a szívem attól, hogy eltelt. Az átlagosságához nem járult az se hozzá, hogy ősz van, hétfő van, eső van és nagyon hűvös idő, valamint az se, hogy egy tök átlagos héten foglal helyet, nulla perspektívával.

Jó érzés ugyanis, hogy nem látni előre, csak szépen összekulcsolom a kötött kesztyűbe bújtatott kezemet, bámulom a kavargó teát és észreveszem a nyilvánvaló kényelmet, mely most többnyire ruhanemű.

Valami kis aranyos, tébolyodott mosoly is van az arcomon, hogy ez így jó, most ne szóljatok hozzám, mert pont most jó.

De ha hozzám szólnak az se baj, mert úgy is jó, csak az előbb a nagy jóban nem vettem észre, hogy még máshogy is jó, habár félelem, az azért nem volt bennem, hogy esetleg máshogy rossz, mert arra nem gondoltam, hogy máshogy rossz, csak arra, hogy most jó.

Vettem új húrokat, újrahúroztam a Schecteremet, gyakoroltam egy csomót, konstatáltam, hogy béna vagyok, este X-men részletet néztem, kicsit beszélgettem valakivel, kis házit is írtam azért, eszegettem, iszogattam, aluszkáltam, fürödgéltem, megint eszegettem.

Sok most a bekezdés, írástechnika óra volt, a topic: Purpose Of Paragraphs In The Context Of An Essay.

Valahova bevackolva, kis kényelmemben hörpölgetem a teát, kötött kesztyűs kézzel, valami túristaházban a hosszú gyaloglás után, csak itt most még a jótékony fáradalmak okozta kontraszthatás is elmarad.

Steril ez a nap. A civilizált ember ideális napja. És az enyém is.

Feltöltöttem a mobilomat, ami majdnem lemerült. De feltöltöttem időben, hogy ne merüljön le. Most már fel van töltve. Sokáig nem merül le.