A kedd mint olyan

Reggel nyolckor a Batthyány tér ötletszerűen felvázolt, cseppet sem hiteles, hülyén árnyékolt rajz, ideges zsáner, és az idill csak zsíros cseppekben gyöngyözik a nyakamon, de most, köszönöm szépen, nem kérek belőle még. A Dunára rá se hederítek. Kötelező olvasmányt és kreszt olvasok.
Már tízkor végeztem, de az akademik szkillz előadás egy egész napra szanált engem, még szerencse, hogy volt nálam MacBook, amire már töltöttem a jövő kurzusokra tekintettel Mac-es Age Of Empires-t. Reggelizni még mindig képtelen vagyok, a gyomromban valaki forgatja a kis öklét, talán kesztyűt próbál éppen. Hazafelé Xiu Xiu. Ismét. Belehabarodtam ebbe a zenébe, ahol nincs gitár, csak selymes vokál és japán kotó van, meg fantáziadús dob és effektek, egyszerűen király. Befelé reggel még Kosheen, ekként is emlékezve a selymes/porózus bőrűre, akinek a kedvenc zenéje ez volt, és én is szeretem, csak megmondják benne a tutit a dalszövegekben, pedig a tutit én személy szerint már évekkel korábban is tudtam, hogy meghallgattam volna az első Kosheen számomat, a Damage-et. Minden lelkizéstől megfáradt emberként egészen felvillanyozott, ahogy a Princess-ben reggel a fekete kis péklány-démon nem a szokásos mégvalamit-tel próbálkozott, hanem kiváncsian kérdezi, nem akarok-e ilyen finom sajtos izét is enni, utalván arra, hogy az előbb marhahúsos izét kértem utalván arra, hogy még csak megkísérelni sem fogom azt a burkasz micsodát kiejteni, engem pedig felvillanyozott ez a hajnali iróniába (minden napszaknak megvan a maga iróniája) öltöztetett szerelmetes kedvesség, hogy végre valaki szól, nem feltétlenül hozzám, csak úgy, a másikhoz, konvenciók nélkül, egészen egyszerűen, csak egészen egyszerűen, és én persze kilapátoltattam a maradék tálca sajtos izét, amit csak délután tömtem be, hálás voltam a kis bestiának, mert arra is számítottam, hogy ezekbe a sajtos izékbe talán minden hajnali libidója bele van sütve a péklányoknak, és majd megeszem ilyen perverz módon ezeket a sajtos izéket, de mondom, csak délután kezdtem hámozni a kihűlt sajtos zsíros szart.
Csak fázva kelek reggel, remegek az éhségtől, a fáradtságtól és a stressztől, pedig 23 fok van bent.
Ma tényleg alig gitároztam, lefárasztott két kistestvérem bő 1 órányi nettó német korrepetálása.
Írom ezt a blogot, írtam az előbb gyorsan három verset, amiket majd mindjárt közlök, írtam két ímélt és szótárazva olvastam az első kötelező olvasmányt a vókábjülöri teszthez, de a Six Degrees Of Inner Turbulence-ből még mindig van 6 perc. Huh. Mire befejeződik, én is végzek.
Reggel a Múzeum körút új síndarabjait pakolták a helyére és valamiért eszelősen kalapálják, fáradhatatlanul, kalapácsokkal egész hosszában a rozsdás síndarabokat, ám ekkor nyilvánvalóvá válik a ritmus ősi mivolta is, ahogy a kalapácsütések a veterán útépítő munkás és a Borsod megyéből felszökött süldő kamaszgyerek kezében is ugyanarra az ütemre esnek, szinkronizálódnak, akárhányszor válik is el a mozdulataik sebessége, mindig csak összeérnek, ez a passzív ritmus, ahogy az ember akarva akaratlanul visszahullik és elhelyezkedik a puszta lüktetésben is. Eme reveláció természetesen örömmel töltött el. A kalapálás azonban abszurd, és puföli a dobhártyámat és a szememet, mert közben az egész jelenet a maga kakofóniájával bántó, nyers.
Hát igen, akademik szkillz előadás, a különböző kultúrák alapvető retorikai szokásait szemlélteti a powerpointos ábra. Az angol straightforward, egyetlen egyenes nyíl, a keleti egy spirális nyíl, soha nem tér rá a lényegre csak a külső körülményeket ecseteli, az orosz cikázó nyíl, hogy sok az elkalandozás, de alapvetően visszatér a témára - csak a Kismar Cona blogstílusa nem volt ábrázolva, ahol nem lenne nyíl, csak egy pont, maga a téma, de a kép alá Duchamp-osan oda vagyon írva az is, hogy „Ez egy téma.” Na, véget ért a Six Degrees Of Inner Turbulence.

Íme, költeményeim:



Kakofónia

Valamiért éjfélkor dől a kocka
reggelre a kezemben kihűlt őzlapocka

de a reggel inkább csak kedves a
közelről rádbandzsító esdeklő női
szemeké és a padkán heverő ujjnyi
vastag galambok idillje van most
és a hajnal rajzol zsírkrétával habos
köröket előttem és körém amiken
ha kívül lépek a hab még rámtapad
lassan lehúz az aszfaltba így szépen
süllyedek aztán rámtelepszik néhány
agyaggalamb

ne kívánd a másét törvényt ne szegj
ismételgetem de potyog ki a számból
a gipszkavics azért persze ismételgetem
figyelek még ezen kívül figyelek még
a mozgólépcsőkre a karóba húzott többi
hajnalokra amikor nem ismételgettem
semmit ilyen serényen akkor megaszalódtam
mint a mindenszentekkori tök

ébredek kezemben kihűlt őzlapocka
hiába mikrózom újra a múltkori reggeleket
berobban már defroston a hajnali virsli
és dől a számból sok színes kréta és röp
ködnek ablakom előtt az agyaggalambok
szept9.



Dal reggel, ima helyett


csukjátok be az ablakokat
én a takaróra tekeredett hajnali
kukac vagyok
akit tenyésztenek az arkangyalok
és a hidegtől most csak megóvják
akinek kitakarítják az ólját
és könyörületből becsukják a jég
virágos ablakot

csukjátok be az ablakokat
mert pattognak cinkes rossz zörgéssel
a húrok is
fekszek mint a kiherélt hokis
a fülemnél két kis akna robban
pereg rám az élet hasított pakk-darabokban
most kelnék lassan de a lábam közt
valahogy csokis
szept9.


Öt kis keddi haiku a levesládába

*
Így reggel veri
a síneket sok ember
kis kalapáccsal

*
Hiába sírsz
még nem kapsz bigmeket csak
mekreggeli van

*
pénzt kér a csöves
homlokán a főváros
tektonikája

*
a kedd reggel még
soha a történelem
ben nem volt tabu

*
aki kér kap a
ki nem kér azt is fejbe
basszák vele majd
szept9.