Tégla, csavar, torkolatvidék

Már nyolckor fenn voltam, hevervén az ágyban mint egy halom tégla. Azt kívántam volna, hogy valaki majd összeszed, kis grilltűzhelyet rak ki belőlem és majd oda begyújt, száll a friss grillhús szaga. Ilyen kertipartis álmodozásaim voltak reggel, melyeknek eleget senki nem tett.
A mai gyakorlás még két kávé után is kínkeserves volt, a tegnapihoz hasonlóan. Dobgép-barátom fütyörészve szökdécsel és egerészik egymagában, és baszik engem megvárni 250 bpm-nél, hogy játszhassam rá a triolákat, melyek így 125-ös szextolákat adnának az Another Day szólójában, ahol ennél ugyan kicsit gyorsabb az a csöpp petruccis száguldozás, de ezen a szinten már tökmindegy, a kontraszt-hatás úgyis érvényesül. Dobgép-barátomat nem bírom ma beérni, fütyörészik, galoppban ugrál meg minden, fűszál lóg a szájából és mint egy hakleberi finn, farmergatyában sáros bokával tapicskolja magát a nedves réteken, a Mississippi torkolat vidékénél, a blues hazájában, de itt most nem blues van, hanem progresszív metál. Az van. Szóval rendszertelenül és kedvtelenül megy ez a zenélés, eddig azt tapasztaltam, hogy legalább tíz ujjal könnyebben gépelek. Egész nyáron próbáltam írni egy szólót, ma eszembe jutott 3 db, a lejegyzésük még folyamatban. Tervezem még a Repentance Petrucci-szóló átírását, mert szeretem szétcincálni az olyan szólókat, amik az én megítélésemben tökéletesek, azaz pont annyi hanggal rendelkeznek, amennyivel rendelkezniük kell, és pont akkor szólalnak meg ezek a hangok és úgy, ahogy az optimális. A Repentance megbújó gyönyörű szólója pont annyi hanggal rendelkezik, amennyivel rendelkeznie kell, és pont akkor szólalnak meg ezek a hangok és úgy, ahogy az optimális, a Repentance szólója így az én megítélésemben tökéletes, azaz. Hangzás alapján a harmonikus moll skála érvényesül benne, és valóban, annak darabjai. Ha-ha! Imádom a harmonikus moll skálát, különösen annak ötödik fokát, ami a fríg domináns, vagyis a „balkán” (hivatalosan macedón?), vagyis a spanyol (csak más fokról), vagyis a zsidó skála. (És még sorolhatnám, és mily csodás, hogy a tegnapról hallgatott Marty Friedman szólóanyagában sokszor felcsendülő Hirajosi pentaton skála (mely az ún. japán skála asszem 3. foka) szintén a harmonikus mollban gyökerezik, annak 4. és 7. hangja kivételével. Annyi fájdalom és feszültség van egy ilyen zenében, hogy meghasad tőle a kis szívem. Szép dolog a zeneelmélet is, bizony!
Szeptember első hetén a napok úgy sorakoznak egymás mellett mint a Black&Decker Werkzeug-szerszámosládában a könyörtelen csillogású csavarfejek, amely szerszámosládából egy csípőfogót próbáltam előhalászni egy húrcseréhez, de ettől a szerszámosládától a pince hűvösében megijedtem, és feladtam minden tervemet.
A reggeli vitaminadagom már a kétszeresére nőtt, köztük gyanúsan rózsaszín tablettákkal, amik menstruációs görcsoldókra emlékeztetnek, és valóban, a vizeletem zöldes neonsárga lett tőlük. Többet akkor ezt így nem. Mér kell az embernek 18 évesen napi öt kapszulán élni úgyis?
Sorakoznak a kéjes csillogású csavarok, félek ezektől a technizált dolgoktól. A minap voltam a közeli médiamárktban, és ott sorakoztak egyik oldalon a csüngő kábelekkel a kávéfőzők a másik oldalon a harapni készülő hajvasalók, és hogy teljes legyen a kép és tematika, a hajvasalók alatt az akciós fém cédé-állványok, köztük elárvult adapterekkel és egy aksival. Vesszőfutás a literatúra lovagja számára, amikor egy ilyen polc-sor között át kell hatolnia, mikor átér, beletépnek a látómezejébe a tonnányi tévék és monitorok. De azért hűségesen végigjártam a dvd-s és cd-s szekciókat, még a videójátékokat is megnéztem, hogy miket kell még letöltenem fáradságos munkával otthon, azokat kiírni, felcímkézni, elmenteni, ráadásul még meg is nézni valamennyit, meghallgatni őket, játszani a játékokkal. Tényleg kimerítő néha az ilyen, majdnem megvettem egy csomó új albumot, csakhogy a torrentezés unalmait valahogy megspóroljam. Mindegy.
Járok-kelek a szobában, és egyszerre csak halk sírás-rívásra leszek figyelmes, valamelyik hosszabító mellől, az ágyam lábánál. Az imént feltöltött iPodom az. Megnézem, mi baja szegénynek, és hát látom, hogy még ott fertőzi őt heves lázzal egy rossz mozdulattal felrakott Angra album, amit pedig valamelyik nap még Jézus is elmarasztalt nagy térítései során. A helyzet sürgős volt és nem tűrt halasztást. Gyorsan letöröltem hát a rossz zenét, melytől iPodom megnyugodott, de még bizony kiverte a veríték az egész testén. Aztán kiderült, hogy a kezem izzadt csupán, az iménti Schecteres hancúrozásomnak köszönhetően dobgép-barátommal, s megint elfogott a rosszkedv és az idegesség, hogy most már soha nem leszek olyan mint a Petrucci, csak mondjuk mint a Slash, aki szép zenét írt, de bizony kivitelezni csak nagy nehézségek árán tudta azt. Már rég megtanultam a Sweet Child O Mine-t a freelicks.net-ről, és még nem hallottam eredetiben... mikor a gyors pengetésre rákezd, hát szinte látom magam előtt, ahogy pakolgatja húsos ujjait a szles, mert az már gyors neki, mert nem legato, nem economy picking meg ilyenek, hanem kőkemény váltott pengetés, azt meg nehéz sokszor még a mestereknek is, bár nem kéne, hogy az legyen.
A zene az egész napomat kitölti, amíg lehet, a maradék csavarfejes héten, kell még sok self-discipline, meg accustomed dedication of practicing an instrument stb.
A téglákról jut eszembe, álljon itt megkésett mottóként egy tavaszi epigrammám:


[Néha...]

Néha csak egy langyos téglát fognék, megölelném
nem leszek ennyire nyirkos,
nem csúsznak le az érintések rólam ezúttal.