Vissza 92-be és előre Minszkbe

Mint egy vödör algás medencevíz a nyakamba fojt ez a reggel is. Az idei év még el sem kezdődött, de gyakorlatilag utálok már minden papírmasé reggelt, aludni lenne jó pedig a végtelenségig, én maszkulin csipkerózsika, borostával és napos pólóval, izzadván a 27 fokban, ami rámköszönt, hajnali tizenegykor Ma 252 vödör vizet mertem ki a kerti medencéből mire az végre kiürült hálaajóistennek. Kisakkoztam még az órarendemet, hogy legalább a kötelezők beférjenek, igaz, így is két előadásra nem tudok eljárni. Már fél négy volt ekkor és egy hang nem sok, annyit sem gyakoroltam.
Telnek az órák de aztán gyáván visszatekercselnek amikor hirtelen rámtör az önreflexió, ilyenkor persze gyáván bemerevedik az idő, és mindez csupán arra jó, hogy más nincs is előttem a kapuson kívül, öt méter a gólvonal, ajtóablak, és én fölékúrom a labdát, pont a rendes csobogásában megakaszott és így pocsolyába összegyűlő időtócsában megcsúszva.
Aztán remegő ujjakkal nekiálltam gyakorolni, de dobgép és backing track-ek nélkül alig sikerült valamit, vagy inkább bármit is, gyorsan nekikezdtem hát a megszokott leckéknek és betanult számoknak, hogy legalább azt érezzem, van valami közöm ehhez a hangszerhez. Ma, este fél kilenckor már túl vagyok kb. 3,5 órán, és már sokat fejlődtem valahogy, de az is igaz, hogy talán túl sok volt így egész nyáron ebből a zenéből, kezd kicsit fűszeretlenedni, rágom a számat, de az már az ínyem, bassza meg az ínyem, ettől olyan sós.
A húgom régi kazettákon megtalálta a ’92-ben készült többek között karácsonyi felvételeket – rólam. Nem is igazán 2 éves önmagamat bámulom, akinek ráadásul pont akkor szakadhatott meg éppen fejlődő éntudata, hiszen a kamera képe vigyázatlanul ki volt vetítve a nappaliban a tévé képernyőjére is, ráadásul tükörként sem viselkedett, mert nem a tévé mellől, hanem vele szemben kameráztak, én pedig ott kóvályogtam, látva magamat, de az hátat fordított ha néztem, és ha hátat fordítottam, már valaki közeledett hátulról felém, aki én voltam, akkoriban pedig a kedvenc játékom a lábos-pakolás volt, a konyhát kirámolva feltornyozni az edényeket a két lakótelepi garzonfotelban, ingázva a konyha és a nappali között, de állandóan ott voltam, a tévében, aki pedig nem én voltam, hanem valaki más és nem bírtam levenni a szememet róla, a megszeppent szememet. De én így 2008-ban nem is magamat figyeltem, hanem a fel-felbukkanó fiatal szülőket, akik nem őszek, akik fürgék még és termékenyek, és a karácsonyi felvételen ráadásul apám éppen megkapja ajándékba a két Napoleon Boulevard és a Lilla cédéket, amiket ebben a percben is hallgatok berippelve egy playlist-ről, tizenhat év távlatából, mondom, szerencsére nem az idő-elpergett-fölöttem-érzem-hogy-öregszek-bassza-meg-mit-lehet-tenni érzés fogott el, csak a szüleimet néztem, ahogy apám még jóképű férfi az anyukám meg harmincévesen is kislány karcsú lábakkal meg minden.
Most hasogatnak az ujjaim, talán éppen kis bundáskenyér-katonákat szeletelnek rajtuk, és csapódik a kés, ahogy a nyúlós, többnapos bundáskenyeret átszeli végre. Azonkívül fasza kis fejfájás, ez a bejegyzés meg csak nem akar befejezdőni, nyúlik, mint a tészta, a vörd alján már írja, hogy ötszáz szó, a tegnapi meg 1700 körüli volt. Még a filozófiai verseny-esszék, a töri faktos esszék és a magyaros esszék írogatásakor szoktam rá, hogy figyeljem, akkor még karakter-pontosan. Fáj az ínhüvelyem is, ahogy gépelek, úgyhogy ezzel vigyázni kell, nem hiányzik a kiadós ínhüvelygyuszi. A héten remélem sikerül egy rendes klaviatúrát vennem magamnak, és akkor végleg átköltözök a MacBook-ra, azzal kéne előadásra is járni, már amelyikre ráérek elmenni. Kis húsz fős csoportokban leszünk majd, alig lesz egyetem-feeling a sokszáz emberes előadásokkal, olyan kevés marad.
Összeszámoltam, tegnap tizenhárom pengetőt markoltam ki összesen, abból már kettőt elvesztettem a szobámban. Csak abban bízhatok, hogy egy idő után minden kis búvóhelyre kerül már egy pengető, és így nem kell miattuk aggódni.
Kicsit katonásan vezetem ezt a blogot, meghitt grafomániával, de úgy értem szó szerint katonásan, mellettem hever a dögcédula, a tölténytárak és megpucolt Colt-om, heverek a tábori ágyon, most írhatom a mire-kikerül-hatszor-felbontják-és-cenzúrázzák szerelmes leveleket a babámnak, és a cserkészfiú lelkesedésével összemaszatolt képeslapokat a szülőknek, holnap bevetés, lehet, hogy az utolsó dokumentum rólam pont ez a blogbejegyzés, mely majd második VH-s múzeumba kerül mondjuk Minszkben, ahol talán még soha nem is értek rá ilyen múzeumot létesíteni, de majd odakerülök a frontról, de holnap nem bevetés lesz, hanem vasárnap.