A dán nagybácsi érkezése (IV. rész)

Ülök az íráskészség órán, bámulok ki az ablakon, de nincs ott semmi, csak belső udvar meg épület, akkor nézek előrefelé, ott vannak az emberek, én meg akkor hol a francba vagyok? Mint aki a gombák közé esett, és által érzi tűnő életét, mint aki a kalapos gombák közé esett. Ez akkor rossz házszám lesz, bocsi, húzni el, amíg lehet – de csak a következő terembe, a könyvtárba, a mekdonáldzba, a múzeum körútra visz az út, sehova máshova.
Görcsöl a hasam a metrón, csak hazaérjek még, ha lehet. Pont kapom a telefont, hogy Lala hazatért. Kaajgelingenbe. Állítólag nem szólt senkinek, állítólag nem véletlenül maradt le a rokonság minden egyes tagja az ünnepi búcsúvacsoráról. Merthogy mindenki lemaradt, és mindenki felháborodva hívta a másikat, a nagymamák a nagypapákat, a nagypapák a vejeket, a vejek a menyeket, azaz a feleségüket, de még azok a családtagok is, akiknek csak annyi közük volt egymáshoz, hogy az egyik annak az asszonynak volt a bátyja, akinek a másik a férje, még azok is hívták a másikat, hogy a rejtélyes kabala-figurájukkal mi van. Én éppen gyönyörködtem abban a vörös démonban a metrón, aki az Árkád-os ruhakollekció modellje városszerte a plakátokon, és vörös és szeplős, akiben nincs köszönet, amikor rebegi anyám, hogy ilyen családi perpatvar alakult, nekem ki is kellett szállnom a kosuttéren és belekapaszkodnom az ottani bronzkutya arcába, mert már tényleg nagyon rosszul voltam a három deci kávétól amit éhgyomorra ittam nemrég. Lala orvul itthagyott hát.
Nehéz összegezni a vele történteket, főleg úgy, hogy megkerült a fiktív önéletrajzának teljes szövege is – igaz, csak az angol, kiadott verzió. Erről is nehéz beszámolni, ez a mai bejegyzés semmiképpen nem elegendő rá. Nem kicsit hangulatos az angol (és egyetlen) fordítás címe: I’m Drawing An Arch Above The Sky. Kicsit Keats-re hasonlít, valamelyik hülye ódájának a sora lehet, csak azok nem ennyire nyálasan sokatmondók, habár az eredeti (és akkor még) magyar kézirat címe biztosan nem ez, valahogy sejtem, annak ellenére, hogy a belső oldalakon nincsen feltüntetve az eredeti változat. A síugró figura története. Megérkezett, az első és egyetlen kiadás valamelyik példányaként, az öcsém nevére. Illetve nem megérkezett, hanem otthagyta Lala a szentendrei lakás ebédlőasztalán, mindenfajta magyarázat nélkül, és igen, az öcsém neve volt a papírfecnin alatta, jóllehet ittléte alatt öcsémmel egyetlen szót sem váltott Lala, mindazonáltal a nevét sikeresebben jegyezte meg, pedig az enyémnek van germán eredete. Erre hivatkozva rögtön el is tulajdonítottam a csomagot. Szemirámiszi csodás víziók kerülgettek, mert rám omlott finom meleg köntösként a nagy családi nyomozás kötelességének tudata, én fogom megfejteni a titkot, ráadásul angolul is én tudok per pillanat a legjobban. Anyám nyilván érezhette ezt, úgyhogy a másodolvasási jogot megkövetelte azért, persze-persze, a másodolvasási jogot azt megkapod. Alig százhatvan oldalról van szó, keménykötés, puritán fenyőzöld borító, síugró lécek sematikus rajza X-be rakva, és ami a legszembetűnőbb, és ami miatt az én határozott felkiáltásom kellett, hogy egyáltalán kiderüljön, milyen könyv is ez, mert rájönni senki nem jött volna rá, a szerző: Minos Rilchu. Ez valami román drámaíró, jelenti ki valaki, én pedig, elképedvén eme találékony anagrammán, még kuncogni is engedek magamnak időt.
Ulrich Simon, már az első olvasáskor kiderül: körülbelül a száztizedik oldalnál megúnta az írást. A maradék ötven oldalról még lehet kapargatni az alvadt vért, annyira megszenvedhetett vele. A mondatai darabosak, mintha a száztizedik oldalnál valaki egy szétkúrt kaleidoszkópot tett volna bele a regénybe, és az addig lézerszerűen áradó nyílegyenes fény egyszerre csak apró, artikulálatlan pászmákba rombolódik. A tatáros szemei egzotikumát, a pincérdressz alatti furcsa blúzt, a blúz mögött a vászonmelltartót, a melltartó mögött az apró, tökéletes, feszes melleket, melyek robbannak a görcsös férfikéz alatt, mint az akna, habár persze Lala nem a melleire volt kiváncsi a pincérnőnek, hanem annak egész démoni mivoltára, tehát a száztizedik oldalnál látta meg először Larát, a fehérorosz boszorkány-palántát, akinek egyetlen szirma halált okoz, és mint a mesében, egyik melle látásától az egyik, másik melle látásától a másik szemére is megvakul az ember, aki pedig öle titkait akár csak egy óvatlan pillantással feltárja, azonnal szörnyet hal, vagy szimplán megőrül és alapít egy panziót a semmi közepén, amit elnevez Kaajgelingennek. Szerencsére Lala az utóbbi alternatíva szerint törte meg az életét, mely persze azóta valamelyest kiegyenesedett, de csak úgy, mint egy megtört gitárhúr, amit aztán kifeszíthetsz, de nem mersz hajlítgatni, mert bereked a hangja, egy csúsztatásnál meg megdobja az ujjad. A száztizedik oldal közepén valamelyik szó második szótagjánál (melyet persze az angol egyáltalán nem tud érzékeltetni) éppen felpillanthatott a papírja mellől a koppenhágai pub teraszán, merthogy éppen ott is alkotgatott a nyugodt délelőttön, már éppen ragadta volna meg a Carlsberg-es korsót a pincérlánytól, amikor a sörsárga fénytörésben Lala meglátta életében először a bevándorló fehérorosz Larát. De az is lehet, hogy a regénynek pont ezt a néhány oldalát már teljesen ihlettelenül kellett pótolnia, mert elejtvén a Carlsberg-es korsót szétáztatta az aznapi kéziratokat, így azok olvashatatlanná lettek, de nemhogy csak elejtette volna a poharat, hanem jó ideig fel sem fogta a történteket, pedig már javában csobogott a hűs lé bele az enyhe dán nyárba, a szavak pedig a papíron szépen megfulladtak a dán nyárban.
Lala szűk 1 hónap után itthagyott bennünket. Kai telefonját és elérhetőségeit az égvilágon senki nem ismeri. Lalával a kapcsolatot pedig felvenni nem lehet, mert őrzik a számát és az ímélcímét a családtagok, mint a sértődött Kerberoszok, és lassan bemohásodik, bezuzmósodik ismét az emléke is Lalának, mert a családi fáma kezei azért vannak most csak, hogy szőjék az élet fonalát, de azért egy-egy szálat meg-megvonnak az élet meséjéből, és akkor ezekkel a szálakkal szépen bebábozzák a mellékjáratokat, a végén pedig senki nem ér rá megkérdezni, ez miért volt, az miért volt, holott joga lenne hozzá bárkinek, akinek az életét ugyanazzal a fonállal szőtték, mint amivel eltakarták a másikét. Lala életútját nem tárhatom fel én sem, pedig az elemi bulvár érdeklődés hajt engem is, nanáhogy! De a kivándorlási körülményeiről nem hajlandó senki sem beszélni, és ezt a blogot is most azért írom, hogy valahogy, ha idetéved bárki is a rokonságból, talán meglágyul, vagy éppen meghasad a szíve. A regény túlontúl sok mesés elemet tartalmaz, semhogy sokat meríthetnék belőle. Pedig jó lenne, meregetni kifelé a finom kapros dán krémlevest, hörpölgetni lassan azt a kicsit kórházzöld levet, ami egyben Lala élete is a maga szanált búbánatával, amibe azért belekeveredik a harapós tejföl, kis foszlányokban Lara és a tejfehér bőre és szőke haja, és üvveggolyó szépségű szemei, és mire kimertem az egész tányért, talán megtalálom apró cafatokban a kaporleveleket az alján, az azóta felcseperedett Kai életútját is, akire bizony ráült, ráégett két tök véletlen sors alkalmi tragikuma, amitől bizony a fiú összepréselődött,és lehetőleg meg is fulladt.
Majd egy következő bejegyzésben nekifogok az I’m Drawing An Arch Above The Sky elemzésének, de addig még sokszor átolvasom a kicsit bicebóca fordítást, ám amiből még új vocabulary-t is meríthetek nyelvgyakorlat tanárnőnk, Szandra nagy örömére. Pedig furcsa ez a könyv, a stílusát tekintve, melyről már tényleg nem tudom megállapítani, hogy az eredeti hangvétel párás lélegzete, vagy egy egzaltált fordító maszatos munkája. A száztizedik oldalig lassan csomosódik a regény és a feszültség, a százötödik oldalnál történik az első robbanás, amelyet még követett volna gondolom több is, ha nem öntik le sörrel a kéziratot, de még ez az első tetőpont is olyan, mint egy szerencsétlen orgazmus, ahol valaki nem mer kiabálni a nyilvánvaló gyönyörtől, hanem valami rimánkodó fohászba kezd bele, bár a fohász szavai azért itt-ott szépen átáznak a vértől, és hámlanak le a hazugság siratófaláról. Mindegy, erről majd később.
Egyelőre még ott a kosuttér, markolászom a bronzkutya fejét, csakhogy ne hányjak a márványkőre. Belenézek a bronzpofába, de nem olvasok ki onnan semmi biztatást, csak egy eszelős bronzvigyort és bronzbeleszarást.