Lyukkártyák és Loliták

Számomra véget ért a hét, holnap nem megyek be az egy szem előadásra, csak Tiesto-ra megyek. Mert ezen a héten szépen egymásra rakódtam mint a szögletes kis lyukkártyák a Pascal-gépből, tele voltam jukkal.
Úgy veszem észre, a Batthyány téri reggelek most már rituálékká kezdenek válni, kis alkalmi jelenetekké a monoton, droid-csillogású reggeleimben, mindig leülök egy percre a padra és bámulom a Parlamentet, meg a Dunát és farkasszemet nézek a nappal, mert még gyenge olyankor, persze még halványabb lesz most már – egészen dec. 22.-ig, a téli napfordulóig. Hány szaros zéhán és piti szódolgozaton kell addigra túl lennem.
Próbálok sok-sok zenét hallgatni, reggel a bepállott buszon, lyukasórákban, és este magamat, ameddig bírom, de sokszor éppen csak elérem a minimum megszabott 3 órát. És akkor még nem jártam könyvtárba, a tankönyveim fele nincsen meg, a háziknak még csupán a fele van kész.
Reszelt torma volt ez a hét, nyers és olyan ízű, amelyről senki nem kérdezte meg, hogy ízlik-e egyáltalán, mert nem kéne hiába felmaratnod vele a szájpadlásodat, mikor az úgyis összeforróban van még a hülye nyári balesetektől és csalódásoktól. Rossz esésük volt a napoknak is, tompa, halk, nem érezte az ember a nyilvánvaló tragikumukat, mint a marék pengető, ahogy a vékony rongyszőnyegemre esnek, mert ott dobom el őket, ahová a kezem éppen lendül, és bizony soha többet nem találom meg a pengetőimet, most már majdnem megint minden pengetőt elvesztettem, én hadilábon állok a pengetőkkel.
Lesem a nyelvi gyakorlatokon a sémita lányokat, és találtam már többet is, izgatóakat és unalmasakat, elgondolkodottakat és könnyűeket, de az utóbbiak szimplán könnyűek csak, mint a tollaslabda és nem mint a liliomszál. A nyelvtudomány szemináriumon megtaláltam viszont Lolitát, a nimfa-jellegű kislányos, titokzatos, aktív kis tangás tündért, aki félig zsidó is, nem annyira szép mint inkább izgató, mint ahogy a megfáradt vén fasz számára egy tizennégy éves lány, és lehet, hogy butácska, lehet, hogy nincs önálló stílusa, de egyénisége van, ettől pedig félelmetes, és ami a legjobb, kíméletlen. A pillantásában az ártatlan megvetés rémült állatkája azt kérdezi tőlem, úristen, milyen szerencsétlen hülyékkel vagyok összezárva, beleértve téged is. Én visszamosolygok, mert tök igaza van, én is csak kaparni vagyok jó tovább a papírt. Az irodalomtudományon mellettem az alkarján szaladgáló erekkel és furcsa bütykökkel az ujj porcainál ül egy csöndes barna, de rálehelni sem merek, mert összetörik, tollal színezi az a és e betűk kis üregeit, ledér szoknyával ül, vagy inkább lefolyik a székről, 1 darab furcsa barnuló foga van elöl, de ettől valahogy mégis izgalmasabb. Aztán a Trefort kertből van egy feketeszemű spanyol démon, piszkosbarna arccal, akiről elhiszem, hogy megostorozna, és valószínűleg olyan szenvedéllyel párzik, mint egy anyafarkas, de valahogy túlságosan izgató, emiatt már nem is érdekel annyira. Annál inkább az íráskészséges vékony ugyanolyan spanyolos arcú lány, akinek a válla csak arra való, hogy ráhajtsam a fejem és kisírjam minden kangörcsömet rajta, mert addig mozdulni sem merek, különben szétesek mint egy agyag Gólem. Ő is tangát hord, de hát istenem. Végigtablózom ezeket az arcokat, és bólintok, hogy első négy nap alatt nem is rossz, főleg, ha még sorolhatnék párat. Például a nyelvgyakorlatos lassú mozgású, unatkozó és lomha észjárású szépséget. De mindegy. Messze vannak tőlem, nem akarom az illúziót rombolni és csak muszájból szólítom meg ezeket a lányokat, vagy rövid párbeszédekre vetemedek, félek, hogy egynémely túl egyszerű, túl keresetlen alkat, amíg nem akklimatizálódok, addig csak tartózkodjak és amikor megunom a felsőbbrendűségemet, csak akkor kapaszkodok elő az üreges magamból hogy a kikarózott, cserzett vágyaimat végre súlyos takaróként magamra terítsem, és belássam, jó meleg van alattuk, irracionális meleg. Vannak viszont nagy tudományú hölgyek is, akik többet tudnak nálam és akkor én azt mondom, hogy szép volt, akkor már nem is török a babérjaidra, neked kell okosnak lenni, nekem meg a kannak. Megrémiszteni csak a Loliták tudnak, és a ravasz zsidó lányok, akiknek izgató a vérük és izgató a pihe a kezükön és a két csészés méllyedés a hátukon a tangájuk felett, és a szemükben a riadt és mindenkit magasról leszaró őzike, a kezük bodorító mozgása, a tüzeshegyű ujjaik.
Kartonszagú kis lyukkártyák telepednek egymásra, valaki felnyalábolja mind, és kis péklapáttal az üzem kemencéjébe tolja gyújtósnak. Az apró lyukakon átütnek a lángok, parázslón rojtosodva szélesednek ki a semmibe. Ma tizenhatszor egymásután hibátlanul eljátszottam egy egyszerű Tarrega-etűdöt, de a tizenhetediket nem tudtam elkezdeni, mert elfelejtettem az egészet, elölről kellett kezdenem megtanulni a komplett darabot.
A kombóm tetejéről megtört hüvelykujjával integet nekem a fél pár műbőr kesztyű, amivel tépem a húrokat az áthúrozásnál. Nem tiltó mozdulat ez, hanem bíztat, hogy írjam tovább ezt a szart, amíg tudom, a pengetőim mint kis levagdosott fülcimpák hevernek szanaszéjjel. Ma két és fél percig voltam boldog, és emiatt pozitív napnak könyvelhetem el ezt a csütörtököt, mert amikor éppen Stockholm Syndrome-ot hallgattam a Muse-tól, arra gondoltam, hogy most akkor Madagaszkáron vagyok és megmászom az ott lévő legmagasabb hegyet, ott vár a hegy tetején egy szauna, benne friss törülközők, és ekkor a Hajós Alfréd felújított, nyersfaajtós szaunáját képzeltem magam köré, de ezek mind csak képként üzemeltek, akármit gondolhattam volna, a lényeg viszont az volt, hogy 2,5 percig nem fáztam, hiába volt hőség egész nap. Így van, ezen a héten fáztam reggel és fáztam este, a buszon és a pállott metrón, még a steril sajt gyakorlatos termekben is, a Gödörben, ahogy ittam a szar csapolt dréhert, a KFC-ben és mekdonáldzban, a Libriben, a Gitárcentrumban, takaró alatt, melegvizes kádban, pulóverben és gatyában, mert még azt hittem nyár van.