Az nagy zenés elmélkedésekrül szóló kis tracta pubertas kezekbül (II.)

From behind those empty walls... from behind those empty walls, dont you see... choking from intoxication... Ma tehát System és Serj Tankian napot tartottam, jaj, annyira tudok örülni az ilyen embereknek, és hálás vagyok érte, és mohón ragadom meg, mint egy kis cukorkát, az ilyen zenét, és közben belegondolok, hogy vajon most mit csinálhat vajon a Serj Tankian, biztos egy új dalt ír, vagy éppen a regényét, mert egy interjúban ezt is elárulta, hogy még regényt is ír, én pedig közben megpróbálok felnőni erre a szintre képzettségben, gyakorlatban, tapasztalatban, bölcsességben. Messze vagyok én még egy System-től... A mostani csavarfej-napos hét, úgy látszik, a zene jegyében telik, mert Serj után After Crying és nagy elődjük, King Crimson került a lemezjátszóba, aztán a King Crimson ihlette Atom Heart Mother a Pink Floydtól, majd ugyanúgy a King Crimson allúziókban bővelkedő Change Of Seasons. Végül egy ömlesztett válogatás-lemez, amin 45 számon keresztül Spice Girls-től a Rammstein-en át a 3 Doors Down-ig minden volt, sőt, még Rolling Stones is, de ott már besokalltam.
Az Atom Heart Mother IV. tételénél, kb. a 19. percnél kezdtem el (mint oly sokszor) a zene mibenlétéről elmélkedni, de csak a műélvező-zenélgető kissrác sznobériájával, aki nemrég kóstolt még bele ebbe a feneketlen kútba, ahol apró limányokban örvénylik felfelé a mélyből valami hűvös és tintás-mérgező – a zene mérge. De ez a tintás micsoda még akkor nem jutott az eszembe, csak most komponálgatom ilyen nagyképűen blogom sorait. Akkor még csak az jutott eszembe, hogy a jó zene szívből jön. De arra kérek most minden felvilágosult zenehallgatót, hogy véletlenül se kattintson el ezután a mondat után, mert nem a kifejezés hétköznapi értelmében használtam eme jó combos klisét. Az Atom Heart Mother-t például nem lehet egy délután alatt megkomponálni. Hogy lezser, kopott farmer térdnadrágban megfogom a Fender akusztikus gityómat, lemegyek a csajommal a Costa del Sol-ra, hogy a homokban és a friss hullámverésben én majd 3 akkorddal felkerülök a bilbord 200-ba, mint ahogy ez már annyiszor megtörtént a zenetörténelemben. A zene nem is érzelmeket fejez ki, mert annál sokkal elvontabb, igaz, néha meghasad a szívem nekem is egy akusztikus Cher-balladától, ugyanakkor néha valami sajátos, majdhogynem az a klérusi beérkezettségben és 58-as pulzusszámban is megtalálható biztonság-érzet kerít hatalmába, ha 9 perces őrült Thordental-riffelgetést hallgatok a 8 húroson valamelyik Meshuggah számból. A „szívből jön a zene stb.” kifejezés alatt azt értem, hogy sok-sok zenélés, zenehallgatás, gyakorlás (hangszeren vagy énekelve) után egy kifogyhatatlan arzenál és tudatosan átélt sokévnyi zeneélmény birtokában az ember ujjai alá kerülnek a hangok, kialakul benne egy ritmus, és rájön, hogy nem írtak meg még a világon minden zenét, mert a nekem legjobban tetszőt éppen én csinálom aktuálisan. Vagy mit ne mondjak.
Zenéről a legjobb zenélgetve elmélkedni, úgyhogy fogtam is ormótlan Schecteremet, melynek azért a nyaka tényleg vastag és jó nehéz is... de bizony a deltaizmomig fájt minden porcikám mindkét karomon. Tegnap este éjfél körül végre sikerült utolérnem dobgép-barátomat és együtt galoppoztunk 140 bpm-el. Fél óra alatt talán még soha annyi hangot nem játszottam le darabszámra, mint tegnap este, de ahhoz a fél órához, mire végleg kidőltem, kellett a megelőző egész nap véres izzadása. Hajnali kettőkor még egy kis Vargas Llosa olvasgatást engedtem meg magamnak, ám most kivételesen egy jó szar regény került a kezembe a Négy óra a Catedral-ban címmel, lehet, majd egy akut mozdulattal megválok tőle. Fáradt voltam ugyan utána, de aludni nem bírván próbáltam verset írni. A világmegváltó gondolatok akkor éppen valahol Honduras-ban jártak és szeszt csempésztek át Panamába. Végül kanyarítottam egy ódát, melynek címe: Óda a Zoom G1X effektpedálhoz, mivel annak operation manual-ja hevert történetesen íróasztalkám szélén. Nem voltam megelégedve a verssel, érthető. Fogtam a papírfecnit (annak ellenére, hogy minden versemet ma már vördbe szoktam írni) és szép lassan megettem, ahogy Jorge tette ugyanezt Arisztotelész Poétikájával a Rózsa nevében – így számoltam le a tegnapi nappal, a polihisztor öntudatával, komótosan és cinikusan. A reggeli szokásos széklettel talán az Óda a Zoom G1X effektpedálhoz című ópusz is távozott, maradéktalanul.
Ma tehát alig 2-3 óra gyakorlás, valószinűleg semmit nem is ért. 120 vödör a kerti medencéből. Most pedig póker-est következik! Végre együtt a régi csapat, sok-sok Guinness-el (még szerencse, hogy tegnap sikerült bátyám londoni import termékét, kedvenc török sörömet, az Efes-t elpusztítanom), Dunhill-el és zsetonokkal és plasztikkártyával, talán a meghúzott alkar-inak is pihennek már végre, leöblítvén a gólyatáboros szar pókerezés emlékét is, vigyázz, mert jövünk, Fiktív Pub!