Meleg párna

Reggel fél tíz, érkezik kétszáz ablakon keresztül az áporodott-zuzmós fény befelé, melyben nincsen kontraszt, nincsenek árnyékok, nincsen határozottság, csak dadogás van, mozgászavar, hulló rizs a szájból. Szarok ezek a szeptember reggelek. Magam vagyok a kataton alkonyatban, ismételgetem gépiesen, még félálomban, ez valami verssor, csak nem tudom melyik. Alkalmanként ilyen zsolozsmázósan, verssorokat mormolgatva kelek, élesztgetem a zenéjüket, de hiába, csupa sav lesz tőlük a szám, mint ahogy savas az már az egész éjszakától is. Valahogy Nemes Nagy is így mormolászta magában a "rózsa, rózsa, megitális rózsa" verssort, amiről kiderült aztán, hogy "Róma, Róma, megalázott Róma", de a zenéje megmaradt. Két nappal korábban is egy versszakot dúdolgattam hajnalban: bárcsak a végzet / lenne hanyag ma / pongyola kertész / ültet agyagba. Tátititátá, csak délután felé jöttem rá, hogy egy két évvel korábbi saját zengeményem ez, de tartott egy ideig mire a régi .doc fájljaimról letörölgetvén a port, megleltem. Hazámat, íme hát.

De egyelőre maradjunk a katatonnál. Valami ürüggyel csak ki kell kelni az ágyból, szombat van, de valahogy csak ki kell. Kataton. Ez a szó biztosan így van és nem a kakofónnal mosom össze. Katatonkataton. Ez tutira valami Pilinszky lesz, más nem ír ilyet, József A. még csak álmodni sem álmodhatott ilyen szavakról. Kikecmergek a savas ágyról, tele savval a szám, eszik le a dentint a fogamról, hiába kolgét, hiába blendamed vagy akvafres. Osiris kiadó, diákkönyvtár. A lábjegyzet részt fürkészem a lap alján, oda vannak kigyűjtve az ilyen idegen szavak. Hoppá, megvan, Szerelem sivataga, első versszak, negyedik sor. Boldogan nyugtázom a felfedezést, ez könnyű volt, nem úgy, amikor Tolsztoj Feltámadásában csak nem találtam meg évekkel ezelőtt (3 éve mondjuk) az egyik romantikus epizódot, amivel pedig meg akartam lepni magam egy szerelmi bánattal általszőtt alkonyatban. Kataton: a skizofrénia bénult, mozgásképtelen állapota. A 3 évvel ezelőtti szerelmi bánattal általszőtt alkonyatban még jó hogy nem tudtam mi az, hogy kataton.

Megint Dire Strait-szel kezdtem, de most a bakelitlejátszómat üzemeltem be, és naná hogy az On Every Street LP-vel. Töménytömény erotika ez a zene, de nem a véres, hanem a tejszerű, a szolid erotika. Maszturbálni, szeretkezni kell rá, tekereg kéjesen az olajfekete lemez. De a libidóm megint Trinidad és Tobago között próbál lopott marihuána-szivarokkal átevickélni a tengeren egy léket kapott halászbárkával és annak 4 lóerős 89es évjáratú Yamaha csónakmotorjával. Ne sok esélyt jósoljunk neki.

Még délelőtt felélesztettem egy régi Leopold Mozart menüettemet zongorán. Kis egytételes, nagyon egyszerű darab. Kedvet kaptam a zongorához ismét, persze csak az én nagyon egyszerű lapulevél-primitív szintemen. Mostantól napi minimum fél óra kalimpálás. Az indíttatás a töméntelen mennyiségű sweepelésből származik, amivel napi több órát boldogítom magam, mindenféle neoklasszikus akkordbontásokkal. Jó dolog az, de csak mértékkel. Mondom ezt Malmsteen barátomnak, aki persze ide se bagózik, gyártja tovább a fakulni fakuló gitárdarabjait, például a Perpetual Flame-en, amit még mindig nem adott ki, de nem is vagyok már rá annyira kiváncsi. Sweepelni jó, végre kezdem biztonságban érezni magam az 5 húros formációkon is, de közben nekiálltam a régi gyatra Pink Floyd szólóimat is újra beizzítani.

Kis testemet nekivetem a falvédős falnak kis szobámban, a mekbuk szétégeti az ölemet, úgyhogy párnát teszek alája, merthogy az ágyamban ücsörgök közben, az éjszakai savat pedig betuszkoltam a takaró alá hogy ne zavarjanak. Simogatom az államat, hogy hmmm, na most mi is van, de közben elvesznek az ujjaim a szakállamban, ettől megijedek, hogy soha többet nem találok rájuk, visszarántom a kezemet. Itt ül mellettem a Kockásfülü Nyúl plüss változata. Az éjjeli szekrényemen az I'm Drawing An Arch Above The Sky, már kétszer is elolvastam. Kérdezgetem a szülőket, van-e valami hír Laláról, biztonságban megérkezett-e már, vagy mi van, de a szülők csak vonogatják a vállukat, mi sem tudjuk, misemtudjuk. Sok minden nyilvánvaló lett számomra a szöveg olvasásakor, de most bénult aggyal nem fogok tudni még beszélni, habár az is veszélyes, ha majd egyfolytában a friss, ünnepi pillanatra kezdek el várakozni, hogy majd megfogalmazom, majd, majd később, mert nem fog működni, sőt, egy koherens összefoglalás lenne hiteltelen a maga nemében, amikor egy diribdarab történetet nem lehet koherens módon közreadni. Mindegy, a szövegek úgysem viselkednek soha így, hanem elszivárognak a hajszálerekben. A szövegeim legalábbis eddig mind elszivárogtak, gondtalanul, és még csak azzal sem vigasztalhatom magam, hogy egy globális közlekedőedényben próbáltak eloszlani, mert nem. Csak elszivárogtak.

Eltölt a szentháromság, nőt egy pattanás a homlokom legközepén, egy a bal halántékomon, egy pedig a jobb halántékomon, így alakítva ki egy egyenlőszárú háromszöget, melynek nagyjából középvonala mentén csillog Giorgo Armani szemüvegem felső pereme. Na most mire legyek büszke.

Most befejezem, fogom a mekbuktól átmelegedett kispárnámat, leveszem róla a mekbukot, ráhajtom a fejemet.